Szemed gyémántja felém ragyogott,
ahogy rám szórtad erős fényed,
testem perzselve kínban vonaglott,
lassan szenvedve hamuvá égtem.
Gyenge északi szellő keveredett,
porszemeim ridegen fújta szét,
égbe emelve rajzolt szűz felleget,
fáradt sóhajban született a lét.
De csöpp felhőmet kővel dobálod,
fájón céloztad beteg lelkem,
hasadtak bennem kegyetlen villámok,
s földre csapódva ismét tűz lettem...
És a tűz sodorhat csillogó világot,
pusztíthat hatalmat, hazug szellemet,
emészti az önzőt, hangosan kiáltót,
így lágyan teremthet tiszta életet...
ÉS NÉMA CSENDET!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése