Lélegzet

Ma éjjel nem tudhatom,
miért lassul a vérem,
nem értem, hová tűntek
a felhők a sötét égen,

a csillagok fénye most
csak halványan ragyog,
nem látok, nem hallok,
mikor nem veled vagyok,

karom mozdulatlan,
lélegzet nem járja tüdőm,
néma csendben várva
fekszem a puha füvön,

várom, hogy megállj
csendben mellettem,
lassan fürödjek mély
meleg szemedben,

tiszta fénnyel lágyan
szárazra törölgess,
hullámzó végtelenben
szívedre ölelhess.

Ölellek

Mint két sötéttől rettegő koldus,
az elrobogó élettől szaladtunk,
összeütközve találtuk egymást,
s végleg kar-karban maradtunk.

Homlokom sápadt nyirkos bőre
félve érinti megdermedt arcod,
kezeimben nyugvó reszketésed,
vörösen izzó ajkamról hallod.

Ringatlak, kedves, tovább az éjben,
ölellek, míg dúdolod csendes dalod,
hagyom némán beléd átszállni
lelked megnyugtató mély illatot.

Hagylak, hogy szállj el, tovább,
lehelet, fátyol takarta csillagán,
szemedben megtört fénysugár,
szemembe sikló vad villámán.

Hagylak, hogy lágyan zokogd
a halálba szökő fájó feledést,
szerelmes szívemet némán szülő,
gyöngyöző gyermeki nevetést.

Elviszem magammal megkövült arcod,
varázsolok rá halvány szivárványt,
rászórom hófehér porcelán testedre
lelkem nyiladozó szerény virágát.

Megóvóm bőrödön, ne hervadjanak
itatom tiszta gyöngy könnyeimmel,
éles sziklákkal rakott út porát
letörlöm alázatos lágy szerelemmel.

S ha akarod, megmutatom Istent,
ahogy csipkét sző arany hajunkból,
s teremti a végtelen mennyei életet
csendben ölelő jámbor karunkból.

Ív

égbe festett fekete fehér bárányok
szaladtak álmomban körös körül,
lassan hullámozva siklott felém
kéklő sóhajuk megannyi árny közül,

csillagok ragyogtak sötét szemeikben
nyugalmuk feloldotta a Hold sárgáját
lábaikkal színkavalkádot keverve
tarkára mázolták csendem szobáját

hol zárt ajtók mögött visító szenvedés
rágta a penésztől bűzlő ósdi falakat
s ezernyi kővel megtöltött zsákkal
súlyozták elgyengült öreg vállamat

bent veszett hiénák gyilkolták bőszen
némán születő dallam gyermekem
pókok, csótányok szennyei között
dermedt mocsokban, vérben fetrengtem.

s ott e bús hangtalan jószágok
a szétmálló téglába életet csókoltak
Isten küldte végtelen fényes kezek
házam körül virágokat gondoztak

s a levegőt bódítóan édessé rajzolta
mint színes vattacukor terjengő illata
hullámokban fulladt leheletem
kék lélek szárnyakká varázsolta

Egyedül

Fetrengő elmúlás vonszolja magával
a hálába torzult csendesülő napot
pillangók szárnyának halk csapásával
minden gyöngyöt a mában hagyok.


Bíbor bársony kúszik szememre 
eltakarja az összes árva ragyogást
savval marja ki öreg kezemből
az érted gyúlt néma vágyakozást.


Mit sírsz még mellkasomban te,
te gyötrődő dobogás fájó dallama
mi az mit süket átkozott füled 
leheletbe burkolva folyton hallana?


Mozdulatlan torkom gyengén mozdul
s magára hagyva hörög egy nagyot
végtelenbe sikló magányos utamon
örökre veled, de egyedül vagyok.

Gyöngyben könnyezett

Szivárványban lelt halvány színekben
húzódott belém a felcsillant látomás,
pipacsszőnyeg ágy felett lebbenő
csókba némult esztelen vallomás,
testemet ringató gyenge fuvallata
leheleted finom balzsamának,
bőrömbe villámokat szóró kezed
érintés nélkül varázsolt a mának,
ahogy borzongva álltuk létünk
minden mellkast zúzó percét,
kegyelemmel sorvasztva gondot,
s fénytől büszke elmét,
fájdalom után arcomra gyöngyeim
gyönyörként hullottak,
ajkunkról közös szív hangjai
sóhajjal szakadtak,
s dobbanásuk holdfény fürdőben
sikítva táncolt,
lecsókolt könnyeimben szülted
a reszkető mámort,
szemedből szemembe nyilallt
árva pillantásban,
kísértük egymást hűen a csüggedő
zajos magányban.

E tündérkép csillogó gömbjeit
a hajnal párnámon találta,
aranyhajszálra fűzve aggattam
az idő fáradt nyakába,
vágyva, sóvárogva várva egy
beteljesült álmot,
tenyeredbe sírva egy merengő
szelíd világot.

Naplemente

Szenvedni láttam a Napot,
miként rám vetette fakult sugarait
csendes simogatásba fúlt
szélben úszó gyöngyfehér árnyait,
ahogy sodorta bennem
messze, fájdalmam koporsóját
viharos vizek éles habjain pengette
hegedűm megszáradt vonóját.

Szenvedett,
mert hangjaim testembe szorult kiáltása
vérrel töltötte az eget
tíz körömmel kapaszkodva dobált
lágy, szelíd szeretetet,
de hiába, mert elfáradt szívem
e beteg küzdelemben
s éhes kór falta gyorsan
némán síró lelkem
nyúzta pillangó elvéknyúlt
rezgő hártyáját,
üvöltő halálba vitte
fetrengő magányát.

Szenvedésben halt meg a Nap is
mert utamon nem látott támaszt
jégcsapokként hullajtotta
sugarait a hangos világnak
ahogy sajnálattól és szánalomtól
megfagyott ereje
fagyban hunyt parázzsal
zuhant a tengerbe.

utolsó perc halott álma

Elérve utolsó lehelet szelíd páráját
már nem suhan tovább megfeneklett csónak
hanyatlás tengerének szürke fodrain
vihar kavarta meg kétely habjaim
s nem hallja csendjét az Istenfélő jónak

csak halál sirályai visítnak felette
halak repülnek elkopott csőrük közé
öngyilkos lelkük kacagva követte
sárga spirálban szállva felfelé

átlyuggatva a keserves égen
sírva suhanó fekete felhőket,
csókokkal együtt temetve
elmúlt percekben hánykolódó
életbe markoló síró szeretőket

szakad a lelkem, szakad, vergődik
zuhatag cseppjeiben leli halálát
vérengző álmok morogva tépkedik
hófehér létének eldobott varázsát.

Kiürült idő

Csillagoktól foltos fekete létben
nyúlnék utánad, de nem talál kezem,
hóhéroktól hemzsegő szótlan utcába
hirtelen újból hazaérkezem,
hol körbevesznek véres pallosukkal,
együtt üvöltve követelik fejem,
vasládikákba vetik csöndemet,
korbáccsal ütik elillanó lelkem,
s szellem nélkül a testem
nem ér többet e rusnya világon,
mint halott szájára csókkal lehelt
lyukas fillérért vett verejtékes álom,
miben hatalmas mosolya ráragad
vidámságot játszó beteg bohócra,
s nyílvesszővel átszúrt szívben visít
a cigánykerékbe tört fuldokló óra.

Csöndben él

Hiszed-e? hogy álmaid röpke

szárnyaló mámorában
halált lehelsz a fáradt erdőkre
pillangók szárnyán szült
csendes magányodban
vérrel telt tollal rajzolsz kövekre

Hiszem, az erdő megmozdul
s halála szívének újjáéledése
hogy a madarak újra énekelnek
rezdülésükre zendül a tavasz!

hiszed-e hogy összes dallamban
Isteni csöndben, némaságot hallasz?


Ne hidd inkább, mert minden 

elsuttogott kósza lehelet
fekete füsttel burkolja 

viharban tisztult árva lelked
fenséges fényű gyémántjában
újra tavasz lesz, s szerelem éled

Hiszem, a Csönd magasabb rendű 

alkotásban fogant elmondása szónak

létnek kitárulkozása a szavakon túl

tengerre vetett magánytalan csónak
ott, hol sóhajok a Szivárványba érnek
Fényben rezdülő csodák örökre élnek..

csöndben szeretheted az összes
benned üvöltő könyörgő imát
csöndben talál hófehér halálod
szerelmes ajkad is csöndben kiált
s megannyi megáldott hideg viharban
forróságod csöndben lobban

vágyak fénytelen zord ütésében
százezer pofon is csöndben csattan

De Napnak bíborán ekkor belerezdül

s a fények áldásán elcsöndesül....
szemének fátyolán ott a szivárvány
ragyogása a könnyek csillám porán.

Kékké vált borostyán

Kékké vált borostyán

Tekinteted villámai 
megigézve űzik rettenet álmom,
hűs hullámoddal nyugtatsz 
utolsó utáni eldalolt órámon,
tavadban korhadt csónakom 
lassan, vigyázva ringatod,
sirályokkal jajgat belém 
vért szülő bús hangod,
s itt, e lidércekkel tépkedett üvöltő életen
Istennel küldött lélegzet vagy nekem,
múló pillanatba súgott ölelő fénysugár,
gyermek szívén termő kékké vált borostyán,
magányomra szabott hófehér lepel,
lelkemet tisztító gyertyafüstös kegyhely.
Lettél atyám, testvérem, gyermekem,
kedvesem,
magam sem tudom mi vagy már énnekem.

Míg fuldokolva kicsit minden nap meghalok,
mélységes egekből szakadékba csúszok,
lelked lassan bontja szétszaggatott ruhám
hangjaidból festett csodád szórod reám,
könnyeim kristálygömbként hajszálakra fűzöd,
éjfekete égre a Hold mellé kitűzöd,
s gitárod zenéjére, gyengéd zokogásban
köszönöm, hogy kísérsz e tűzzel perzselt mában.



  

Mit tegyen?

Mit tegyen, kinek körös körül
átlátszó üvegkorlát öleli létét,
s porral lepett szürke fényben
betegen, száműzött lényként
fuldoklik.

Mit tegyen, hiszen zárkájának
üveg rácsai lassan szűkülnek,
halkan elsuttogott reményei
tűztől perzselve semmisültek
semmivé,

s haldokló világában e rácsok
vassá válva ütik minden percben,
nem szül a hajnal új álmokat
nem jön felszabadító kegyelem,

tömlöcén át meztelen bőrét
nem védelmezi meleg lepel,
minden fájdalmas sikítására
magányos visszhangja felel.

Mond mit tegyen,
ki fetrengve karolja csöppnyi
boldognak hitt múló percét,
betegen nyögve a pillanatba
vágyak ölik tisztának vélt testét,

s a pusztulás ádáz harcában
szája nem nyílik, hogy kérjen,
mert arcának mélyülő redőiben
hangosan kacag gyilkos szégyen,

fénytelen szeméből a könnyek
maró savként ömlenek tova,
kiszáradt torka véres hangjait
veszett kutyák tányérjára dobja,
hogy ne hallják.

Mond mit tegyen?
hisz minden, mit ölelve szeretett
szétszaladt e nyomorult világba,
csak egy valami maradt neki,
lelkének szűz, hófehér virága.

SZÍVárvány

Vitte csendes bánatom elszállva a fekete éjjel
született lüktető életem
hangtalan lobbanó néma szenvedéllyel
gyöngyözve pezsgett vöröslő véremben
gyöngyeiben tükröződött
hófehér fényű váratlan világ
ébredve a sóhaj lágy siklásában
hangjának halk csengésében
kinyílt ezer virág
szirmain finom illatú virágpor pihent
várva a EGYek zajtalan varázsát
újra éledve a finom tavaszban
lágyan vetette meg pihe-puha ágyát
s álmosan szuszog őrizve kincsét
hogy a reggellel elszálljon a kósza szélben
bíbor szivárvány csodájává váljon

Isten kacagva ölelő csillag szemében.