Adj enyhülést....

Jégszívemmel élve
jártam sivatagom,
az út homokszemcséi
befedték az arcom,
és nem látta a Nap
igaz-e tekintetem,
szeplős-e az arcom,
könnyes-e a szemem.

Csak fájón léptem,
közel s távol senki,
hagytam a látáson
messzire szaladni,
hisz lábaim lassúak,
reszkettek, sajogtak,
talpamba mérges
skorpiók mardostak.

De villám jött hirtelen
a kopár semmibe,
villám lett a lelkem
sóhajtó mindene,
és körülöttem a szél
cikázva táncot járt,
ahogy felém csaptad
létednek parazsát.

Jégmezőm megolvadt
bennem tűzvész lobbant
emésztett a szépség,
szívem nagyot dobbant,
és száradt ereimben 
nevetve futott a tűz,
mi néma pillanatból
kínzó félelmet űz.

De pillanatnyi fényed
parázsló ereje 
hófehér bőrömre
kereszted égette,
keresztet, mi lángol
s fájdalommal tölt el,
és létemben örök
gyötrelemmel ölel.

És hiába esdeklek
néma hajnalnak,
hűvös szelét adja
enyhítő balzsamnak,
hiába könyörgök, 
a fekete felhőnek
küldjön jeges záport
a pusztuló reménynek...

....mégis tovább égek és nem segít senki.

Átok

Pokolba veled tegnap!
a fuldoklást hoztad
s nézted ahogy szívem
a porba ledobtad,
ölelő karokból
gyötrelmes mocsokba,

fényes némaságból

sáros, szürke koszba,

mert vitted a reményt 
mi bennem megfogant
lelkem szárnyait
rézsatuba fogtad,
szenvedtem.....


Pokolba veled éj
hogy hoztad az idegent,
buja vágyaival
mámoros szemekkel
mohó csókokkal,
rideg érintéssel,
alkohol okozta
vad beteljesüléssel,
villámgyors kéjjel,
szilaj szavakkal,
gyors feledéssel,
dohányfüstös zajjal
és csaló reményekkel,
mert hazugság volt minden, 
pillanatnyi gyönyör
test lézengett testben,
vad szégyen gyötör...

Pokolba a mával,
kies ürességgel,
éledő magánnyal
halott ócska hittel,
bűnös testem megöl 
árva gyenge lelkem,
üveges szemeiddel
koporsó a fekhelyed.
Miért gyilkoltalak,
miért tettem veled?
szerető ölében
elnyomtalak téged
és most kiabálsz,
mert fáj minden vak perc,
s tudod, hogy véged, 
soha többé nem nyersz.
remegve kiégek....

Pokolba a holnappal,
mert újra kel a nap,
s fényes tükrében
látom kell magamat,
És hogyan nézek majd 
a Jóisten szemébe,
sártengerben, gyászban,
mocsokban fetrengve,
Hogy állok fel onnan,
súlyos keresztemmel
lázas pírral arcomon,
elhasznált testemmel
és hogy nyitom meg újra
a súlyos vaskaput,
melyen lelkem ismét 
a tisztaságba jut?
ÁTOK

Hajnal...

Ha itt vagy miért sírsz,
miért hullatod könnyeid?
fákra dermedt cseppekben
a csillag nem virít,
mert elment
minden csillag vele távozott,
éjnek sötét egén nem találok már nyomot,
nem keresem...


Remény? nevetek...
hallottam a víz áradását, 
mely vitt el téged, 
nem érsz semmit, 
hazug szenvedélyed,
hazug érzések ébresztenek téged
megvetlek...


halál? nem, ébredő élet!
szabadon száll,
magányos lélek,
nem kérek... 
alázattal figyelem minden lépésed,
de hamarosan
térdre esek előtted
nem bírom...


voltál? hol vagy fény?
szivárvány tested
ölelő lelked merre van?
fekete lepellel borítottad
s a színek
takaród alatt kifakulnak
így lesz 
az élet
fekete és fehér...


Hajnal...
igen!
most sírjál 
zokogjál,
majd én mosolygok,
álarcom alatt
őrült bohóc vagyok
mert vágyok...
Óh... vágyni, hogy szeretnék
lelkeddel táncot 
de szívesen járnék...


Jöjj reggel, 
vidd az álmom,
kelts világot
rideg világot,
ott utam egyedül járom
s lelkem
a legjobb eltitkolt barátom.

Álmomban kicsit meghalok....

Álmomban kicsit meghalok,
mert lelkem ragadják angyalok,
szárnyukkal suhannak velem,
ledobnak lágy mindenségben.


Csillagok mellett lebegek,
rám nevetnek a fellegek,
huncutul rám kacsint a Hold,
ahogy a szél belém karolt,


S zuhanni kezdek lassan, lágyan,
vörös hajam úszik az árnyban,
megérkezek egy más világban,
tiszta vizű hűs forrásban.


Szépen ringva tovább siklok,
mint víz tetején buborékok,
fürge halak játékában,
hangtalan éj mámorában.


Folyó partján megérkezek,
csókkal köszöntöm a földet,
ahol a fák fényt teremnek,
ágaikkal megölelnek,


és minden levél apró lélek,
gyümölcsei rám nevetnek,
mondják, menjek bátran tovább
vár az üde csodaország.


Lábaimmal elszántan lépek,
köröttem madarak zenélnek,
egy büszkén álló szarvas figyel
szelíd barna szemeivel.


Vad oroszlán ugrik elém,
mancsaival csapna felém,
de belenéz bús szemembe,
elém fekszik esdekelve,


s hozzá bújva megpihenek,
együtt nézzük a jámbor eget,
hullik ránk könnyű harmat,
bámuljuk a csodás hajnalt...


Álmaimban kicsit meghalok,
de élesztenek az angyalok,
tovább élem sivár életem,
csendben várom néma éjjelem...

Nevem Senki

Köszönöm a Daniella Peter és Nagy Gabriella által feltett verseket, melyekből ez a pár sor született. Engedelmetekkel kezdeném a Puskin idézettel



"Nevem vajon mit mond neked?
Elhal, mint a távoli partra
Csapódó ár szomorú hangja,
Mint erdőn éjjeli neszek...." Puskin

...hol a kék illatokba beleveszek
s mielőtt egy végsőt vonaglok
ajkamról leválik egy véres sóhaj
miben nevem és neved egybeolvad ...

S talán nevem tüzes villám,
mit fekete felhők fájva szülnek,
hozzá mennydörgést hegedülnek,
és Isten könnyeitől tisztul a világ?

Bár lenne nevem égi tisztulás,
tisztán, szabadon könnyű szárnyalás,
halk hajnali hangok csokra
csillagok fénylő kacskaringós útja,

s vágynád, szemed bennem pihenjen,
sötét éjjelen féltve kísérjen,
vágynád a nevem szívedre lehelni
gondolataiddal ölelni... ölelni.

De ha nem vágyod, gyilkolj engem,
vesd meg a végtelen szabadságot
taposd az önzetlen valós világot,
neved nevemmel tovább ne szenvedjen. 

Lelkiismeret

Szívemet kitéptem,
karmaim markoltak,
érzéseim ujjaim közt
sárként kifolytak,
koszosan lüktet
halott jégszívem
híg fekete, ócska
büdös lében,
mocsok csorog
végig karomon,
sikolyként a talajban
létem feloldom..

Bűnömet beissza
a szomjas anyaföld,
virágok gyökere
fuldokolva nyög,
fák meggörnyedve
fájva hajolnak,
ágaik ernyednek,
levelek csapkodnak,
törzsüket tekerve
lépnének az égre,
menekülnek tőlem
haldoklástól félve.

De Isten meglátta
gyilkos szenvedésem,
kezével léket
hasított az éjben,
tisztító esőt
küldött a világra,
rothadó testemre,
múltat tépő szájra.

Szívem kezeim közt
újra megtelt vérrel,
tele sóhajtotta
a testem élettel
ahogy visszatért
zilált mellkasomba,
zuhogó esőben
tűzként fellobbanva.

Most ismét dalolok
mint vihar az éjben,
újra megszületve
halott szenvedélyben,
de már nem kell hajnal
az életet élem,
lelkem nem szárnyal,
fénylő messzeségben...

Te és Én...

Te és Én, két örök talány,
indultunk utunk szétfutó ágán,
nem szerettünk, 
csak kapaszkodtunk,
egymásnak tiszta senkik voltunk, 
s maradtunk is.

A végtelenben nem talállak,
átadtál a zord halálnak,
bőrömet vadként tépted,
csontjaimat kettétörted,
és mégis szívem égve dobban,
ahogy lelkem ég tengerébe csobban,
és elfáradtan megtisztulva,
ül fel hajnalban a holdra,
felhő köntösbe bújik,
csillagokkal játszadozik,
sajnálattal néz a földre,
hisz az a teste temetője,
és hiába tündöklő virágok,
sebesen futó kis patakok,
ha döntött helyetted
ki birtokolni vágy',
mert nem tudja mi az önzetlen világ.

Tovább élek,
és csendben zenélek,
egyszer majd ismét hazatérek,
egy új élet lesz a holnap,
lelkünk együtt már nem dúdolhat,
de zenghet a dal egyedül,
mert bennem a hangszer tovább hegedűl.

Búcsúznék szelíd alázattal,
szélben lebbenő vörös hajjal,
őszinte nyitott könyv tekintettel,
hálával és köszönettel.
MINDEN JÓT 

Utolsó dal

Némaságban hagyta el fészkét, siklott a fénylő égen,
szárnyaiba a szél belekapott, hintázott a tiszta létben,
testét melengette a forró nap sugara, mint reflektor vetül rá,
tudta végső fellépésre készül, a föld bársonyszőnyegként terült alá.

Küszködve a széllel, s nappal, lentebb ereszkedett,
figyelte a bokrokat, fákat, a szendergő réteket,
mindent, mit forrón és őszintén tisztelt,
feléjük szeretve "minden jót" lehelt,
elköszönt a tavasztól, nézett a felhőkre,
madarak daloltak harsányan, Ő elköszönt örökre.

Nem keresett, nem kért, csak hagyta magát szállni,
ha szükség van marad, de ha nincs miért kéne menni?
De menni kellett, mennie... tovább,
meg kell most mutassa, mily szép a halál.
Utolsó dalára készült, melyet királyként kiállt szét,
és hallja minden élő a végső énekét.

Nem tudta, hogy milyen lesz a "nemlét", csak érezte,
eljárta fájdalmas életét, de Ő Isten kegyeltje,
hintázott a hűvös fuvallatokon, és megtisztult,
nem vár rá a hajnal, s az aludni készülő hold.

Tovább repült, s rátalált, mi a figyelmet jelentette,
egy tüskés csodás bokron véget ér élete.
Hirtelen leszállt, s egy hatalmas tüske,
éles kegyetlenséggel hasított testébe.
Szemét becsukva gyűjtötte erejét
fájdalmát legyőzve kezdte meg énekét.
Milyen csodás hang zenget belőle,
elnémult az erdő, az egész világ tőle,
csak hallgatták a szenvedő madáréneket,
ahogy trillái bejárták az örök mindenséget.

A patak is lelassult, csitította habját,
meghajolt az összes illatos virág,
s a fák széttárták fáradt karjukat,
Istennek nyitották meg a fénylő utat.
Csendbe borult a világ, csak a felhők könnyeztek,
ahogy ragyogással eljárta a végső küzdelmet.

Búcsúzott, de Isten megjutalmazta,
magányos lelkének az örök hajnalt adta.

Boldogító érintések

Nézz kedvesed szemébe,
érints egy pontot homlokán,
becézd szemöldökét szeretve,
vezetsd végig ujjad a halántékán,
arcára rajzol szíveket,
szaladgálj a mosolyán,
füleit csókold kezeddel
e szép nap hajnalán.
S tarkóját ki ne hagyd e jóból,
bátran cirógasd haját,
seperd a gondot belőle,
tölts bele tiszta energiát!
Közben szikrázó szemeitek játszik,
bőrödön vágy tüze szalad,
szíved bolondos dallamba kezd,
s néha egy ütemet kihagy,
mellkasod vad dobszólót ver,
mert lélegzeted is feleded,
boldogító érintések nyomán
szabadon szárnyal a lelked. 

Gyermek

Boldog, kit este gyermekkéz ölel,
arcára "jó éjt" csókokat lehel,
nézheti, ahogy gyémánt szemét lehunyja,
lassan ereszkedik szépséges álomba.
Majd reggel, mikor újra kel a nap,
apró kezeivel őszintén megsímogat,
mosolyából ömlik a tiszta szeretet,
köszönjük Istenem a GYERMEKEKET! 

Kő

Érzékmentes világ,
egy kőbe zárt lélek, 
mozdulni nem tudok,
nem hallatszik ének,
tekintetem nem lát,
szakadnék belőle,
de mindig téged várlak
a hajnali ködben...

Néma lehelet..

Csillagos, szűz ég,
alszanak a lelkek,
eltűntél, azóta
kutatlak, kereslek.
Átvágtam az összes
hajnali fellegen,
szaladtam a földön,
kajtattam fák felett,
belebújtam minden
sötét kis zugba,
alvó testekbe,
eltorzult arcokba,
mégsem talállak,
hiába már minden,
forró könnyeim
alvó fákra hintem,
mert erőm elfogyott,
s lassulok merengve
elhagyta ajkaim
hiányod lehelete...

Törések

Megbotlottam benned,

testem földbe csapódott,

nem fogott meg kezed,

s a fájdalom hasított, 

érzetem, hogy bőröm

recsegve szakad,

szemem csukódik,

vérző lelkem megfagy,

mert eltűnt a fényed,

tested szivárványa,

nincsenek színek,

mit szórtál a világra,

s szemedet sem látom,

nem nyugszik bennem,

szavaidért könyörgök,

de nem hallasz engem.

nincs már semmi sem,

csak fekete és fehér,

nem érzem tested

lángjának hevét,

védelmed mi óvott

e rusnya világtól,

utamra engedett,

nem véd a haláltól.

S most darabokra esve

fekszem a földön,

várok egy vad szelet,

hogy a vízbe lökjön,

hagyom, míg a csillagok 

ragyognak hajnalon

a kicsi Túrral létem

a semmibe szaladjon.

Engedlek lélek...

Halkan csapkodjál
pille szárnyaiddal,
hatalmas vihar jön
az enyhe tavasszal.
Lopózva, lassan
emelkedj az égre,
menekülj tőlem,
tünjél el végre.
Fényes napsugárban
repülj most tovább,
ne is nézz hátra,
már valaki vár rád.
Szállj a felhőkhöz,
keress egy angyalt,
ő tenyerébe tartva
a Jóistennek átad,
hogy más szívében
újra megszülethess,
csillagos hajnalon
ismét boldog lehess.

Ne maradj velem,
itt halál vár reád!
Gombostűre tűzve
koporsó lesz hazád
és emberek némán
majd csodálkoznak,
itt egy szép pillangó,
kire nem várt a holnap. 

Naplemente

Menj el, ereszkedj,
te fényes lustaság, 
míg bőrömön fájdalom
lüktető eret vág!

Vörös vérben úszol
a szürke alju égen,
bánatos lelkem
nincs már napsütésben... 

Tavasz

Szellő szaladgál
kabátokba bújik,
minden faágon
nevetve átsiklik.
Bohóc lett ő most,
szökdécsel, szalad,
leveleket zörget,
nagyot kacag a nap,
ki vidámságában
szórja sugarait,
az elfáradt tájra
új életet borít.
Huncut tavaszi szél
hozzá felsuhan,
körbeölelgeti,
karolja boldogan.
Szabadok, mégis
szerelmük csodás,
tavaszi játékuk
Isteni áldás! 

Rémálom

Leomló kőházak,
kint száradt virágok,
földön fekvő véreb,
kígyó marta átok.
Koszos padlólap,
belülről szú eszi,
világos ablakok,
bent asszonyát férj veri.
Kolduló öreg vak,
kölykök rúgnak bele,
álszent bölcs tanok,
kiállnak a fénybe.
Csillogó ékszerek,
rossz lelkű hárpia,
részeges nevetés,
gonosz mágia.
Képmutató arcok,
bent tomboló irigység,
szétesett családok,
nincs semmi melegség.
Villámló vad szemek,
üres emberekkel,
kurta csúf válaszok,
simogatás nem kell.
Könnybe lábadt élet,
kihalt tekintet,
ármány és hazugság,
nincs már több szeretet. 

Emlékeim hulláma

Emlékszem...
élet ölelése,
vágyódó mosoly
arcok érintése
csapódó szikrák
szemtől szembe
vidáman játszó
gyermek nevetése...


emlékszem... 
érintés kéz nélkül
feltörő hangok
szavak nélkül,
séták,
fák széttárt karja
pompás csillag út,
kéz kezet tartja
hold udvara 
éj fürkészése 
nesztelen mámor
lélek hűs kéje.


hajnal...
harmatot lehelve
egymásba karolva,
csendet szeretve
alvó élet
kelő természet
dobbanó szív
kapaszkodó lélek.


apró sóhaj
kőbe zárt illat
félénk mosoly
néma szavú ima...

Emlékeim hulláma

Emlékszem az élet vidám ölelésére,
vágyódó mosolyra, lelked melegére,
szemedből szemembe csapódó szikrákra,
nevetésbe érő gyermek játékára,


emlékszem érintésre, mi kezed nélkül lángolt, 
feltörő hangokra, mi szavak nélkül bókolt,
sétákra, hol a fák széttárták karjukat,
lássunk a körbe futó pompás csillag utat,
melyen kéz a kézben a holdig jutottunk
éj halkan fürkészte nesztelen mámorunk.


És ez az élmény most vadul zsong fejemben,
érzések hullámokban járják át a testem,
mert a felhőket is suttogva vezettük,
hajnalban a fákra harmatot leheltünk,
míg vártuk a reggelt egymásba karolva,
csendben ébredő dalokat hallgatva.


És tudod, magamból ott hagytam illatom, 
tündérkőbe zárva egy apró sóhajtásom,
benne van minden lágy gondolatom,
szívem dobbanása, hálás odaadásom.
S ha egy fáradt nap után otthon előveszed,
remélem mosolygod kedves emléked.


Én eljöttem, de lelkem mindig ott szárnyal,
sebesen száguldó jókedvű folyóval,
annak hűs cseppjeit szellővel szárítja,
ragyogó fénycsóván álmát alussza.

Így köszöntöttelek

Egy vágyott érintés
mi átjárta a testem
és zaklatottan pihent
az ujjam hegyében.
Kezem úgy ölelt mint
érzések koldusa,
sóhajtott az arcod
minden pórusa,
ahogy belehajoltál
fáradt tenyerembe,
szemeid szikrái
fúródtak szivembe.
Emlékek rohantak,
mosolygott ajkad,
hangtalan üzenve
te is ezt akartad,
így mohó kezeimmel
némán szerettelek,
hiányzott az arcod,
mint éltető lélegzet. 

Vagyunk

Tudod-e, hogy mit látsz bennem?
ott ülünk ismét.
S kapaszkodunk kéz a kézben,
csukott szemmel, mégis látva,
így szárnyalva tiszta világba,
semerre sem tekintünk,
ölelkezik fájó lelkünk.

Segítesz, én segítek, de félek
másnak látnak
pedig őrzöl, megóv fényed
de nem tudom, bennem mit látsz!
Szellemem többé nem kiált.
Mert te mosod, tisztogatod,
szabadságra megtanítod.

Még nem tudom mit látsz bennem!
Hű barátot?
ahogy lelkünk felhőkön lebegett,
nézte a holdat, s ezer csillagot,
MI-t alkotva barátságot fogadott,
és elmerülve némaságban
lettünk egymás lelki társa.

Lélektáncunkat látod még?
ahogy szakad belőlünk
epedve vár minket hajnali ég.
Simogatja arcunkat lágy szellő,
hullámzásunk már nem remegő,
és hiába űznek színes árnyak
mi mégis vagyunk még egymásnak. 

Szivárvány

Ha azt hiszed fáradt vagy
és az életed szürke
dobd le a kabátod
lépj ki a fényre,
s hagyd a friss szellőt
hogy hajadba kapjon,
szelid napsugár
lágyan simogasson,
s ha kint állva a létben
elered az eső,
ne félj, az maga
a megtestesült erő.
Emeld meg kalapod,
hogy finoman érintse
mosolytalan arcod
féltőn becézze,
mert napsugár és zivatar
forró csókjából
az ölelés az égre
szivárványt rajzol.
És mi a szivárvány?
elmondom most neked:
maga az életed,
szíved és a lelked,
mert minden színében
érzéseket látva
felmászol balról
és lecsúszol jobbra,
lelked szabadon
töltődik általa,
mert középen ott van
Jóisten hatalma,
s ha csúcsán időzve
kicsit körülnézel,
igérem Neked
mindig boldog leszel.

Fájdalom

Érzéseim védő kristálykupoláját
kövekkel tördeli a rideg valóság,
minden egyes éles szilánk és töredék
befúródik arcomba, kiserkenti a vért,
mi hömpölyög végig meztelen nyakamon,
ezer forró cseppje égeti mellkasom,
szívemet elérve gyilkol a bánatom,
nehéz dobbanását fékezi fájdalom.
Levegőért kapkodok, de az ajkam bezár,
egy utolsót dobban és elér a halál.
De a lelkem tombolva ütlegel belülről,
mert nem talál kiutat, hisz testem egy börtönőr,
nem engedi, és már ő sem kap levegőt,
el kell feledje a hajnali szellőt,
a ragyogó napsütést, az éjjeli szárnyalást,
búcsúként elrebeg egy utolsó imát,
fénye halványan pislákol az életet eresztve,
őszintén szeretett, ez lett a veszte. 

Sinead O'Connor : Ringató

Átformálva (elnézést a szerzőtől :D)

Ringatlak ölemben
szeretve nyugtatlak 
beszédes csöndemben
féltőn átkarollak, 


átsegítelek sivár
magányos éjeden
s benned született
szomorú képzeten


ringtlak ölemben
csitítlak szelíden
két karomba zárva
zaklatott kedvesem. 


Lecsókolom szemeidről
nehéz fájdalmad,
mikor kellek leszek
soha nem áltatlak,
ahogy talán anyád
sem volt soha néked
ölemben tartva
úgy ringatlak téged.
Kiűzöm szívedből
minden észlelt kínod,
gyarló haragod
minden bűnös víziód
s magammal viszem
mikor jövök hozzád 
fájó hibáid apadnak
nincs boldogtalanság.


Csókjaimmal kedves
elveszem majd tőled
cserébe gyöngédségem
ajándékozom néked


Mert gyermek ÉN vagyok
ki boldog, hogy rádtalált,
s bár karomban voltál,sírig,
Istenem, mégsem láttál


De én mindig látlak
és itt vagyok néked,
hogy örök életen
ringassalak téged.

S harang, ha kondul
ringatózunk csöndben
végtelen tavaszon
ringatlak ölemben.

Démon

Arcodra nevetve
ült ki a döbbenet,
mert képes vagy idézni
egy bölcs szellemet.
Merev tekinteted
elnéz a semmibe,
keresed folyton
a hibát tetteidbe,
hogy megtudd mi a jó,
vagy hamis a képzelet,
és újra tudd van olyan,
hogy önzetlen élet.
Teremts egy Istent,
és fohászkodj felé,
bűneid sorolva ess
térdre most elé,
kérd rá, hogy segítsen
rögös utad járni,
mutassa mit jelent
igaz emberré válni.
Pörgesd le előtte
emlékeid képét,
hagyd, hogy korbácsoljon
jajgatás lesz zenéd,
némely romlott bűnöd
szégyeld sikítva,
így tisztán enged majd
további utadra.
De lásd meg a jót is
magadban, kérlek,
hogy az angyalok neked
nevetve zenélnek,
amint fehér lelked
betéved közéjük,
hatalmas fényed lesz
szivárvány tengerük.
Higgy démonodnak,
Ő karolva visz a mából,
mert szellemedben, tudd
magadat látod.
Bízz az érzésekben,
éld meg az ÉNed,
meglátod megáldod
tested és lelked,
s ha minden sötét lesz,
és itt a végső óra,
tisztult lélekkel térsz
majd nyugovóra.

Elmúlás

Elmúlt napok fájdalma
mint megannyi féreg
rágják fáradt testem
bennem henyélnek, 


nem tudom kiűzni,
pedig tépem őket,
rakják tovább belém
gonosz petéiket.


Egyétek rongy testem, 
nem tudtok legyőzni,
lelkem nem éritek, őt
nem hagyom meghalni.


Szelíden szárnyalva,
fentről nevet rátok,
de hangja nem takar 
igaz boldogságot,


mert megszakadt szívből
menekült az éjjel
csillagok közt keresi
a féltő menedéket.


S mikor odafent
nem látja majd senki
szeméből vízesésként
könny kezd zuhogni,


melynek minden cseppje
mint forró bánat
lehullik az éjből
és belepi a fákat.


És e halott tájra
így visszatér az élet,
s a réteken ismét 
vadvirágok nőnek.


Jámbor mosolyomért
tekints a hajnali égre,
mert csak testem fekszik
az óvó anyaföldbe.

Benned látom magam

Rohannak agyamban a kósza gondolatok,
folyton azt keresem, kutatom, ki vagyok,
hogy sátán vagy angyal, de köztük megakadok,
megbicsaklott életemmel álmomban ragadok.


Segíts fény nekem, lássam most arcomat,
le tudjam hozni a szelíd csillagokat,
vagy ültess csónakodba, s bocsáss folyóra
így együtt sodródjunk a sötét égboltra.


Most arcodra nézve magamat meglátom,
szemünk a legszebb gyémánt a világon,
becézgetjük egymást, bőrünk puha, bársony,
csókunk nyomán minden lehelletnyom lángol.


S ha szomorú vagy, mindent szomorúnak látok,
ha mérges vagy körülöttünk cikáznak villámok.
De csend! Nyugalom! Nincs harag, s bánat,
hagyd szállni lelkünk, hűvös szél szárnyával.


Ne szólj a száddal, hazug minden szavunk,
őszintén szeretni mi még nem akarunk.
hidd el, gonosz átok mind ellejtett táncunk
de mégis lélekként szűz lelket találtunk.
.

Nem szerelem

Nem mutathatom már
fedetlen lelkem,
hisz hatalmas varjú
cikázik felettem.
Nem emelkedhetek
égi magasságba,
ott éles karmait
húsomba vájja.
És akkor százezer
nyílt sebből vérzek,
mit csontig marnak
a forró, sós könnyek.
Nem repülhetek,
mert ez nem szerelem,
ha jön a fájdalom,
ki segít nekem?
Átkozott szennyem
ki foltozná meg,
megalázott testem
ki szárítaná meg?
Ezért lent maradok
e-kopár, rideg földön,
csendben élem tovább
szívrohasztó bűnöm.

Szállj velem

Éjjel, zord nap után csendesen alszol,
besuhanok hozzád,  megsimítom arcod,
felkelsz a selymes, lágy érintésre,
én füledbe súgom, gyorsan sietve,


fogd meg a kezemet, legyél nagyon bátor,
megmutatom, mit nem látsz e kies világból.
Csókom finoman sóhajtom szemedre,
csillámport szórok fedetlen testedre,


figyeld a léptemet, ne félj, vezetlek, 
már csak egy lépés és égbe emellek.
Repülünk szabadon, mint két vidám madár,
elfeledjük ott fent, hogy önző a világ.


Mosolyogva szállunk a hűs esti széllel,
látod? a hold is, kacagva ránk figyel,
csiklandoznak minket a huncut csillagok,
ahogy a szemünk csodálkozva ragyog,


s beszívjuk magasról az élet illatát,
az önzetlen szerelem varázsos zamatát,
ugrálunk csillagról csillagra, remegve,
közben a felhők gyöngyözőn nevetnek. 


Távolról csilingel vidám, boldog zene,
mintha minden angyal minket ünnepelne,
s keringőnk közben, perzsel forró csókod,
arcodra szívet fest boldog mosolyod.


De hajnalodik már, mennünk kell vissza, 
ne lásson meg senki, ez kettőnk titka,
s ha újra velem szállnál, csak jelezz bátran,
megtalálsz engem a hajnali homályban.

Semmivé lett

Ott ült fent a sziklán
lehajtott bús fejjel,
ruhája nem fedte
csak egy szakadt lepel.
Nincs már vidám szája,
mi ízlelte vad csókját,
nincs orra, mi érzi
a férfi illatát.
Nem kellett a szeme,
mi szépségét látta,
és eltünt a füle,
mi bókját hallgatta.
Karja helyett hegyes,
öreg csontok lógtak,
bőrén fájdalomtól
nyílt sebek szakadtak.
Régvolt selymes haja
csomókban kihullott,
szerető hű szíve
betegen haldoklott.
Hóna alatt apró
könyvecskét fogott,
beleírt egy nagy-nagy
rejtegetett álmot.
Titkos szelencéjét
két kezébe fogta,
lapjait egyenként
a mélybe hajította,
arctalan tekintetét
a hold felé emelte,
lelkét a fájó tűz
semmivé égette.