mint megannyi féreg
rágják fáradt testem
bennem henyélnek,
nem tudom kiűzni,
pedig tépem őket,
rakják tovább belém
gonosz petéiket.
Egyétek rongy testem,
nem tudtok legyőzni,
lelkem nem éritek, őt
nem hagyom meghalni.
Szelíden szárnyalva,
fentről nevet rátok,
de hangja nem takar
igaz boldogságot,
mert megszakadt szívből
menekült az éjjel
csillagok közt keresi
a féltő menedéket.
S mikor odafent
nem látja majd senki
szeméből vízesésként
könny kezd zuhogni,
melynek minden cseppje
mint forró bánat
lehullik az éjből
és belepi a fákat.
És e halott tájra
így visszatér az élet,
s a réteken ismét
vadvirágok nőnek.
Jámbor mosolyomért
tekints a hajnali égre,
mert csak testem fekszik
az óvó anyaföldbe.
szép vallomás...
VálaszTörlés