Utolsó dal

Némaságban hagyta el fészkét, siklott a fénylő égen,
szárnyaiba a szél belekapott, hintázott a tiszta létben,
testét melengette a forró nap sugara, mint reflektor vetül rá,
tudta végső fellépésre készül, a föld bársonyszőnyegként terült alá.

Küszködve a széllel, s nappal, lentebb ereszkedett,
figyelte a bokrokat, fákat, a szendergő réteket,
mindent, mit forrón és őszintén tisztelt,
feléjük szeretve "minden jót" lehelt,
elköszönt a tavasztól, nézett a felhőkre,
madarak daloltak harsányan, Ő elköszönt örökre.

Nem keresett, nem kért, csak hagyta magát szállni,
ha szükség van marad, de ha nincs miért kéne menni?
De menni kellett, mennie... tovább,
meg kell most mutassa, mily szép a halál.
Utolsó dalára készült, melyet királyként kiállt szét,
és hallja minden élő a végső énekét.

Nem tudta, hogy milyen lesz a "nemlét", csak érezte,
eljárta fájdalmas életét, de Ő Isten kegyeltje,
hintázott a hűvös fuvallatokon, és megtisztult,
nem vár rá a hajnal, s az aludni készülő hold.

Tovább repült, s rátalált, mi a figyelmet jelentette,
egy tüskés csodás bokron véget ér élete.
Hirtelen leszállt, s egy hatalmas tüske,
éles kegyetlenséggel hasított testébe.
Szemét becsukva gyűjtötte erejét
fájdalmát legyőzve kezdte meg énekét.
Milyen csodás hang zenget belőle,
elnémult az erdő, az egész világ tőle,
csak hallgatták a szenvedő madáréneket,
ahogy trillái bejárták az örök mindenséget.

A patak is lelassult, csitította habját,
meghajolt az összes illatos virág,
s a fák széttárták fáradt karjukat,
Istennek nyitották meg a fénylő utat.
Csendbe borult a világ, csak a felhők könnyeztek,
ahogy ragyogással eljárta a végső küzdelmet.

Búcsúzott, de Isten megjutalmazta,
magányos lelkének az örök hajnalt adta.