Nem láttam még gyermek arcán

kristály fényét az örömnek

íly erősen felragyogni,

elnyűtt koldusruhába bújt 

árva szívemben

a gyertya lángját fellobbanni,

s karácsonyfa ágán

azokat az anyakönnyből szült gömböket,

nem láttam még,

de most itt van minden

előttem mosoly, hála, 

csillagragyogású könnyek,

még a tűlevelek is ünneplőbe öltöztek.

 

Térdre rogyott áhítattal nézlek,

kezed könyörögve adta ajándékát,

szalaggal gondosan átkötött

álommal szőtt dobbanását

szívnek és életnek.

De félek, kevés mit én adok,

kevés egy hárfa húrt simító 

asszony keze, 

szerelmes versbe sóhajtott

forró lehelete,

s szeme, 

mi meleg otthont oszt meg véled, 

mosoly, mely megfürdet,

szelíden ágyra fektet,

bársonnyal takar téged, 

félek, kevés....

Hisz másom nincs, 

csak szerelem és lélek, 

s  míg ölemben fáradtam megpihensz

a szívembe csókolt első

ünnepről mesélek.

Sár borít még

Mindent elhagyok, 
mit a sors rámpakolt,
sárba lököm szívem elszáradt szirmait,
élet csókjából nem kérek újból,
füleim kizárják harsány hangjait,
szörnyű fogai az emberi létnek,
oly sokszor martak,
oly sokszor bántottak,
ajkam kicsorduló vércseppjeiből
kapzsi vámpírként oly sokan ittak,
hogy én magam szomjazom,
kérlek adjál innom!
Tested harmatos nedvéből
fakaszd vizemet,
érintsd ajkaimhoz,
hűtsd vele égető, lüktető sebemet,
csorgasd nyelvemre,
mert nem hallik szó elszáradt torkomról,
s míg öledben szorosan megtartasz,
csak nyitott szemmel csókolj!
Sajátomként 
akarom elmélyült szemeid,
tudjam, mi az a tűz, mi belőled felhevít,
mi az mitől szívem dübörögve táncol,
száz alakban bújsz belém,
amerre nézek száz alakban játszol,
száz pár kéz simít,
s hátrahajtom fejem,
nem rezzen ajkam, 
mozdulatlan testem,
s te belém bújsz,
hisz elférünk egyetlen testben,
belülről oly szép szívet melengetni,
fájó szavak helyett
némán zenélni,
s meghasadni a gyönyör
szerelmes kapujában,
repülni holnapba, 
meghalni a mában,
siklani, megdermedt lábakkal
a kékben úszó fényre,
érintések, sóhajok tüzében
fehér porrá égve.
De most cak a hullámok szaladnak,
hosszabbítják álmom,
szelíden szeretlek, mert egyszer
Isten előtt kell tiszta szemmel állnom.

Mindent elhagyok,
mit a sors rámpakolt,
sárba lököm szívem elszáradt szirmait,
élet csókjából nem kérek újból,
füleim kizárják harsány hangjait,
szörnyű fogai az emberi létnek,
oly sokszor martak,
oly sokszor bántottak,
ajkam kicsorduló vércseppjeiből
kapzsi vámpírként oly sokan ittak,
hogy én magam szomjazom,
kérlek adjál innom!
Tested harmatos nedvéből
fakaszd vizemet,
érintsd ajkaimhoz,
hűtsd vele égető, lüktető sebemet,
csorgasd nyelvemre,
mert nem hallik szó elszáradt torkomról,
s míg öledben szorosan megtartasz,
csak nyitott szemmel csókolj!
Sajátomként
akarom elmélyült szemeid,
tudjam, mi az a tűz, mi belőled felhevít,
mi az mitől szívem dübörögve táncol,
száz alakban bújsz belém,
amerre nézek száz alakban játszol,
száz pár kéz simít,
s hátrahajtom fejem,
nem rezzen ajkam,
mozdulatlan testem,
csak imám reszket könnyes pillámon,
imám az életért, mit el kellett hagynom,
feledjem végre
e szennyes ruhában taposott
elfeslett világot,
selyempapír lelkemen
egy fekete paca hagyott bűzlő foltot,
hiába csókolnád le rólam
ezernyi elcipelt terhem,
belém sóhajtod saját bűneid,
s én elkárhozva állok
egy elfeketült testben
hol bűnöm lemoshatatlan....

de holtomig szeretlek
Isten oltalmában sohasem feledlek.

Veled hajnalban

Félrelebbent a függöny.
Kérés nélkül suhant be a hajnal az ablakon,
elém térdelt, sóhajtása megpihent
ernyedten lógó vállamon,
harmatos csókjának hűs érintésébe
testem megborzongott,
könnyemmel egybe forrva
hullámokban tört rám a vágy,
s a vágyban újrakelt hiányod.
Miközben lágyan simogatott a Hold
lángok táncoltak szívemben,
gondolatok suhantak át agyamon,
dübörögve álltak meg szememben,
hogy lássalak... mellettem.
Szavak nélkül értem szavad,
hív a lelked, eldőlt falad,
fetrengésbe halt tegnapod,
kezem, szemem, ölem kapod...
de torkomról nem hangzó mondatok
lelkem virágait gyilkolják,
titkaimban megbújt Isten,
esdekelve kéri a mát..
s eltemeti a tegnapot,
mert tudja, a holnapba belehalok.
Hajnalnak halkan zengő hangjára
kapkodva engedtem magam,
mikor a csillagok már a széllel szálltak
a végtelen mennybolt alatt,
lelkeink csillogva egymásra vártak,
egy pillanatig egymást figyelve
csak álltak... álltak,
végül összeborultak egy árnyakkal szőtt
elfáradt világba,
együtt élve, együtt táncolva,
s félelem nélkül sétálnak a halálba
hisz a szerelem az...

Tedd amit kérek! szemem kútjából mérd
szomjoltó vízedet
testem illata lélegzethez juttat
amíg karjaid közt megpihenek
és add ajkaid, hisz csókod élettel tölti
kiszáradt vénám medreit
tüzes ölelésed forrásig hevíti bőrömön
villámló szenvedély hirtelen áradó nedveit
s a gyönyör kapujához érünk...

látod? ennyi az életünk!!!

Zűrzavar

Még csönd.
Az ég elkevert paletta.
Mámor, angyalszárnyak, vér...
Végtelen szivárvány.
Sas pengeként hasítja az ébredező napot.
Hazug szavak ostora csap le.
Ott fönt.
Az élet feladta.
Isten semmit sem kér.
Szerelem, harc, ármány.
A Hold egy pillanatra halott.
Egyedül vagyok, mond, hol vagy te?

Csevegés vége

Megérkezem

Ha megteremtetted otthonom
Én mindig benned, hazaérkezem,
Lakhatsz a felhőkön, vagy a Holdon,
Nincs út, mit hozzád meg nem teszek.
Szemedben selyemmel vetett ágyon
Áldott hallgatásban megpihen lelkem
Isten nektárként csepegteti álmom
Tejbalzsammal keni csipke testem.

Fülemben suttogott dallamok táncolnak,
Lüktetésük átjárja elfáradt kezem,
Simogat ajkad mézízű párája,
A mennybe a gyönyör csillagát fested.

Karjaidban csitul néma reszketésem,
Lassan a köd is könnyezve áll tova,
Nincs fájó, gyötrő szenvedésem,
Megnyugszom e hófehér szent templomba...

Kincs

Ha szemedbe nézve előtted állok,
minden vércseppem lüktet érted,
hullámokban önt el a fájdalom,
ha ujjaim varázsa nem simíthat téged,
s ajkam perzselve utánnad vágyik,
ízed úgy kívánom, hogy kiszárad torkom,
előtted állva, szemedbe nézve,
látod kedvesem mennyire szomjazom?

Ha csókoddal végre inni adsz nekem,
minden kortyod gyémántként őrzöm,
ajkaimról gyöngyeid leszedegetem,
szivárványból festett üvegbe töltöm,
lelkem kopott kincsesládájának
liliommal rakott mélyére rejtem,
s ha már elmentél, külön utad járod,
magányos estéken mindig előveszem.

De nem tudom majd, hogy nyissam,
vagy csak simítsam e féltett kincset,
mi minden pillanatból egy könnycseppnyit
a világtól hűségesen nékem rejtett.
Elárulom e magam, ha engedem őket
kék pillangóként némán szállni,
mézzel ragasztott szívem szirmát
ízzó cseppjeidre újból vágyni..

s csendben meghalni....

Selyem szárnyon szállj

látom arcod márvány csillogását
olyan ártatlan, mint a hajnali szellő
oly szelíd mint a simogató nap mellet
egy hófehér bárányfelhő
de kérlek
ne szeress így, mert félek belehalok
ne ölelj, mint a csodákkal szálló néma angyalok
nem akarom hallani bársony suttogásod
hisz menned kell tovább, nem kérem látásod,
hagyj el, s borulj Isten mellkasára
kinek ölelő csendjében szeretve nyugszik
könnyben úszó tiszta szemed gyémánt ragyogása

s ha tarkód gyenge selymén
szívem dobbanását nem is érzed többet
gondolj forró sóhajom dallamára
mi úgy simított téged
s ha fájdalmas lüktetésben lelkem földre bukik
mikor eljött a hangtalan jajgatássá vált holnap
melyben pillangók szárnyára csillámpor hullik
hogy veled repülve átlépjék a mennybéli
szeretet falakat,
mosollyal köszöntsd a szivárvány árnyakat
majd akkor is rád gondolok

És most kérlek menj el,
válaszd újra Istent
látod ahogy kezével aggódva feléd intett?
s vár újra ott fent,
a margarétából font ruhában szálló lelkek nyitott kapujában
hogy boldog legyél
ott az Úr melengető fényes otthonában
 s végtelen szeresselek
tovább....
hisz sosem feledlek.

Vándor

Ma menedéket keres az elfáradt vándor
ölelő karra vágyok, mindegy milyen távol,
már nem kérem az eső megkövült cseppjeit
suhanni engedem meggyötört szemeim,
életbe rohannék, s boldog lennék bárhol.

Látásom úgy repked a hanyatló világra
mint szorgos méhecske a kinyíló virágra
de nem érem el benne a simogtó kezet
semmit nem találok, csak egy kihalt teret
hiába két karom, mi szeretni vágyna.

Csak ballagok, ajkaim fájdalmasan némák
lábaim a sebektől merevek és bénák,
minden sóhajom tűzként rohan testemen
ostorcsapások hege kiabál lelkemen
álmaim nincsenek, fejemben nehéz téglák.


Tudom menni kell a megkezdett úton
hiába játszanék szelíd hárfahúron
életem nem lesz más, mint kóbor kutyának
hiába könyörgök a mindenség urának
nem rágódhatok a csókkal fűzött múlton.


Csendben haladok előre a  koromsötét éjben
míg térdre nem bukok a messzeségben
megadom magam egy csodás  madárnak
s igent sttogok a kapkodó halálnak
örökre fény leszek a csillagos égen.

Gyönyörből szült halál

csokorba gyűjtötted a szivárvány színeit
szemem sötét íriszébe vágyakat festettél
szürke napom, mind,  szakadékba hullott
Isten mosolygott az új élet kezdetén
arcomra Napsugár balzsamot csókoltál
kiszáradt bőröm gyönyörrel lehelted
csodák kútjából mérted friss vizem
de méreggel keverted, s itattad velem

minden egyes kortyom ordibálva gyilkolt
ahogy fáklyával perzselte daltól fáradt torkom
hazug szavak közt rohantam a mából
hazug szavak közt, mi sóhajokat lopkod
felemel a holdig, majd ledob a földre
rothadó avar közt a sárban megfürdet
véres karmaival lopja gyenge lelkem
s ott hagy a semmibe keresztre feszültem...

A végtelenbe...

Mond, miért nem látod, ahogy ólommal takart karjaim mozdulatlanok,
nem látod ahogy e megkötözött karok csak lógnak, amíg én meghalok,
s a fájdalmas rabság nem múlik többé, sem mennyben, sem pokolban,
fedheti lelkem illatos, fehér rózsaszirom, vagy fetrenghet sárban, porban,
kemény vaslánc köti.

Míg a rozsdával ölelt láncszemek beeszik magukat halvány bőrömbe,
égett szagú billog forrad belém, kiabálva ad engem az árnyaknak örökbe,
üvölti nevem, szégyenem, üvölt mindent, mi gyötrelmet hozott a világra,
nem feküdhetek többé bársony szárnyakkal bélelt pihe-puha ágyba,
fejem csak egy kőre hajtom....

E-jéghideg kövön, mikor forró kezeid végre megérintik elfásult arcom,
tűz gyúl újra elszürkült szemeimben, vérem pezsdíti elfeledett harcom,
életet szülsz, ha belém költözöl, rabigám törve átadsz a nemes fénynek
érintésed mentén csókvirágok nyílnak, sikítva érzem, hogy ÚJRA élek,
s benned bukfencet vetek.

Jöhetnek hajnalok, múlhatnak napok, zuhanhat az este dús fekete éjbe,
tisztán szárnyalnak a szikrázva lehelt ékes csipke felhők a csillagos égre,
szerelmünk hullámozva táncol elsóhajtott hangunk csengő dallamában,
csendben fogant zenénk gyönyörrel simogat a kéken tündöklő mában,
és átsuhan velünk a végtelenbe.... 

Szoríts...

Látod kedves, más az élet,
mit Isten nekünk adott,
rám szakadt koldus ruhát,
rád fényes selymet rakott,
nem tudhatta, szemünk árnya,
egyként ragyog, összeakad,
lahullt angyal szárnak között
kéz a kézben hozzá halad,
nem tudta, hogy bársony testünk,
úgy kapaszkodott egymásba,
mintha karjaink közt elfeledné
csalódását a zord világba,
szívből szálló leheletünk
ölelte szelíden szálló lelkünk,
szoríts engem oly szorosan
mintha örök lenne szeretetünk,
pedig búcsúzunk lassan,
látod, életünk ketté halad,
köszönöm a perceidet,
szájad íze bennem marad,
hálás vagyok ölelésed
égbe emelő tüzéért,
embert óvó csendes lelked
szívárványba szórt fényéért,
szoríts engem oly szorosan,
mitha indulnék beléd halni,
éjfekete felhő szárnyán,
csillagok közt megpihenni,
szoríts kérlek, s fájva engedj
a szél hátán suhanni,
rimánkodó csillám szívben
igazgyöngyként megszületni.

Ne szólj....

Ne szólj kérlek, ne halljam hangod,
szavaid fakó bőrömbe sebeket vájnak
csendben meghasadó fájó sikításaid
gyilkosan hömpölygő lávává válnak

ahogy végig égetik ereim útján
gyöngyben fogant lelkem vércseppjeit
nem tehetsz semmit a kínok ellen
hagyd lehullni szívem bársony érintéseit.

Már némán szeretlek, örök világban
érzéseim szállnak a kinyíló virágban
de hiába vársz, nem láthatsz meg soha,
lassan nyugszik bennem szivárvány óra
s megfeneklik az élet elkorhadt hajója
gyötrelembe fullad a hajnalfény csókja
hol öldöklő karjaim sohasem ölelnek
de mégis vágyom rád, te Istengyermek!

Atyám miért-e pofon, mit oly erővel adtál
hogy arcomon, testemen ezer foltot hagytál,
miért ostoroz engem szemed szikrája,
hisz botlásaim közt már gyengén nyilt életem
halványkék virága?

Ne szólj kérlek, ne halljam hangod,
érzésem irántad a halálba húzott,
itt már a szavaknak nincs jelentésük,
elmondhatatlan vallomás, örjöngő kín,
hogy ezen a világon együtt nem lehettünk.

Végsó sóhaj

Már mást hoz a hajnal, mint eddig tette,
nem kapaszkodik fájdalmas álmokba,
egy széllel száguldó szerelmes emlék
belehalt az elsuttogott múló vágyakba.


Felüvöltve érte el végső sóhaját,
perzselve ölelő száraz ágak között,
elkorhadt fák meggyötört gyökerei,
fuldokolva nézik a fojtó fehér ködöt.


Már nem kell a síró elnyögött képzelet,
hisz itt szalad velem könnyeit szórva,
a gyilkos tettekből szenvedve ébredő,
örjöngve kiáltó sárban úszó korba.


Van-e oly Isten ki megbocsátja bűnöm,
ha szememmel megölöm, ki bennem él,
hisz halk reszketése csendes hullámmal
szívemnek azt súgja, mennyire fél.


Megsimítja kezeivel haldokló lelkem,
öregedő ereimben apró csókját küldi,
könnyben úszó elszolgált múló életem
felpezsdült véremben némán lefürdi.


Könyörögve kérlel, ordítva fenyeget,
kapaszkodik hűen vénülő karomba
arcába életet kezem nem simíthat,
így elsétálok vele a csendes halálba.


S szememben, ha kiégnek a bénító fények,
lecsitul minden, mi gyötrelmet okozott,
a világ ismét szivárványban úszik,
csodákkal teli lesz, bár néhol foltozott.

Könyörgés

Láttad a Holdban az ezernyi titkot?
telesóhajtja vele a fáradt teret
a csillagokkal pöttyözött fekete égen
gyenge szellővel átölelve szeret.


Elnyűtt hófehér felhő ruháját 
szaggatva nyújtja egészen Istenhez,
majd tépett rongyait sebes ujjai
gondosan varrnák angyalkezeimhez.


Minek kellene elhagyott lelkemnek 
tündöklő szárnyakra borulva repülni
hisz lágyan csillognak halkuló szívem  
holnapba megnyíló virágszirmai.


Minek kell e szivárvány hártyát
rusnya kalapáccsal darabokra törni

nem lehet egy békés hűvös pataknak

buborék habjaira féltve letenni,

s hagyni a hullám ugráló cseppjeit

hogy kéklő víz mélyére lágyan sodorják,

tükörpikkellyel borított kishalak

örök álomba merülten találják.

Margaréta

Már nem bírom karom a magasba emelni 
Irdatlan súly húzza lefelé a földre
Leláncolja szívem, agyam és testem
Lelkem bezárja egy ősrégi kőbe
Hiába vártam az elhullott tegnap
Felszabadító napsugarát
Nem hagyod érezni a néma pillanat
Bőrömet érintő lágy sóhaját
Ajkaimról hulló csendes mosolyom
Hiába tündöklik ezer virággal
Félelembe nyíló tekintetem
Nem harcol sosem a gyöngyfényű világgal

Kaptam utánad, nyüszítve kapartam ajtódat
és könyörögtem érted
Hatalmas szilánkok döfték ujjaim,
lassan szivárgott megfakult vérem.

Napnyugtát rajzolva csapódott az égre
Felhőket csókolva elérte Istent
Valótlan képzelet ölébe érve
Gyermeki pírral arcán megpihent
Az éledő ürességgel pettyezett éjen
Álmomban téged öleltelek
Reszketve néztem az új nap hajnalán
Ahol félve a holnaptól szerethettelek

De miért, hisz reményem e kies létbe
Oly hosszú út után halva született
Könnyeim között e reménnyel együtt
Bőséges életed nevetve temetett
Én hagytam, hisz halálomért
Oly sokat és fájón küzdöttem
Utolsó utamra arany szívedben
Szégyentől, sártól tisztára fürödtem
Végső ágyamban arcomon nyugalommal
Jégbe fagyott szemmel szelíden pihenek
S talán majd egyszer egy csendes kis kertben
Margarétaként újra élhetek.

Lélegzet

Ma éjjel nem tudhatom,
miért lassul a vérem,
nem értem, hová tűntek
a felhők a sötét égen,

a csillagok fénye most
csak halványan ragyog,
nem látok, nem hallok,
mikor nem veled vagyok,

karom mozdulatlan,
lélegzet nem járja tüdőm,
néma csendben várva
fekszem a puha füvön,

várom, hogy megállj
csendben mellettem,
lassan fürödjek mély
meleg szemedben,

tiszta fénnyel lágyan
szárazra törölgess,
hullámzó végtelenben
szívedre ölelhess.

Ölellek

Mint két sötéttől rettegő koldus,
az elrobogó élettől szaladtunk,
összeütközve találtuk egymást,
s végleg kar-karban maradtunk.

Homlokom sápadt nyirkos bőre
félve érinti megdermedt arcod,
kezeimben nyugvó reszketésed,
vörösen izzó ajkamról hallod.

Ringatlak, kedves, tovább az éjben,
ölellek, míg dúdolod csendes dalod,
hagyom némán beléd átszállni
lelked megnyugtató mély illatot.

Hagylak, hogy szállj el, tovább,
lehelet, fátyol takarta csillagán,
szemedben megtört fénysugár,
szemembe sikló vad villámán.

Hagylak, hogy lágyan zokogd
a halálba szökő fájó feledést,
szerelmes szívemet némán szülő,
gyöngyöző gyermeki nevetést.

Elviszem magammal megkövült arcod,
varázsolok rá halvány szivárványt,
rászórom hófehér porcelán testedre
lelkem nyiladozó szerény virágát.

Megóvóm bőrödön, ne hervadjanak
itatom tiszta gyöngy könnyeimmel,
éles sziklákkal rakott út porát
letörlöm alázatos lágy szerelemmel.

S ha akarod, megmutatom Istent,
ahogy csipkét sző arany hajunkból,
s teremti a végtelen mennyei életet
csendben ölelő jámbor karunkból.

Ív

égbe festett fekete fehér bárányok
szaladtak álmomban körös körül,
lassan hullámozva siklott felém
kéklő sóhajuk megannyi árny közül,

csillagok ragyogtak sötét szemeikben
nyugalmuk feloldotta a Hold sárgáját
lábaikkal színkavalkádot keverve
tarkára mázolták csendem szobáját

hol zárt ajtók mögött visító szenvedés
rágta a penésztől bűzlő ósdi falakat
s ezernyi kővel megtöltött zsákkal
súlyozták elgyengült öreg vállamat

bent veszett hiénák gyilkolták bőszen
némán születő dallam gyermekem
pókok, csótányok szennyei között
dermedt mocsokban, vérben fetrengtem.

s ott e bús hangtalan jószágok
a szétmálló téglába életet csókoltak
Isten küldte végtelen fényes kezek
házam körül virágokat gondoztak

s a levegőt bódítóan édessé rajzolta
mint színes vattacukor terjengő illata
hullámokban fulladt leheletem
kék lélek szárnyakká varázsolta

Egyedül

Fetrengő elmúlás vonszolja magával
a hálába torzult csendesülő napot
pillangók szárnyának halk csapásával
minden gyöngyöt a mában hagyok.


Bíbor bársony kúszik szememre 
eltakarja az összes árva ragyogást
savval marja ki öreg kezemből
az érted gyúlt néma vágyakozást.


Mit sírsz még mellkasomban te,
te gyötrődő dobogás fájó dallama
mi az mit süket átkozott füled 
leheletbe burkolva folyton hallana?


Mozdulatlan torkom gyengén mozdul
s magára hagyva hörög egy nagyot
végtelenbe sikló magányos utamon
örökre veled, de egyedül vagyok.

Gyöngyben könnyezett

Szivárványban lelt halvány színekben
húzódott belém a felcsillant látomás,
pipacsszőnyeg ágy felett lebbenő
csókba némult esztelen vallomás,
testemet ringató gyenge fuvallata
leheleted finom balzsamának,
bőrömbe villámokat szóró kezed
érintés nélkül varázsolt a mának,
ahogy borzongva álltuk létünk
minden mellkast zúzó percét,
kegyelemmel sorvasztva gondot,
s fénytől büszke elmét,
fájdalom után arcomra gyöngyeim
gyönyörként hullottak,
ajkunkról közös szív hangjai
sóhajjal szakadtak,
s dobbanásuk holdfény fürdőben
sikítva táncolt,
lecsókolt könnyeimben szülted
a reszkető mámort,
szemedből szemembe nyilallt
árva pillantásban,
kísértük egymást hűen a csüggedő
zajos magányban.

E tündérkép csillogó gömbjeit
a hajnal párnámon találta,
aranyhajszálra fűzve aggattam
az idő fáradt nyakába,
vágyva, sóvárogva várva egy
beteljesült álmot,
tenyeredbe sírva egy merengő
szelíd világot.

Naplemente

Szenvedni láttam a Napot,
miként rám vetette fakult sugarait
csendes simogatásba fúlt
szélben úszó gyöngyfehér árnyait,
ahogy sodorta bennem
messze, fájdalmam koporsóját
viharos vizek éles habjain pengette
hegedűm megszáradt vonóját.

Szenvedett,
mert hangjaim testembe szorult kiáltása
vérrel töltötte az eget
tíz körömmel kapaszkodva dobált
lágy, szelíd szeretetet,
de hiába, mert elfáradt szívem
e beteg küzdelemben
s éhes kór falta gyorsan
némán síró lelkem
nyúzta pillangó elvéknyúlt
rezgő hártyáját,
üvöltő halálba vitte
fetrengő magányát.

Szenvedésben halt meg a Nap is
mert utamon nem látott támaszt
jégcsapokként hullajtotta
sugarait a hangos világnak
ahogy sajnálattól és szánalomtól
megfagyott ereje
fagyban hunyt parázzsal
zuhant a tengerbe.

utolsó perc halott álma

Elérve utolsó lehelet szelíd páráját
már nem suhan tovább megfeneklett csónak
hanyatlás tengerének szürke fodrain
vihar kavarta meg kétely habjaim
s nem hallja csendjét az Istenfélő jónak

csak halál sirályai visítnak felette
halak repülnek elkopott csőrük közé
öngyilkos lelkük kacagva követte
sárga spirálban szállva felfelé

átlyuggatva a keserves égen
sírva suhanó fekete felhőket,
csókokkal együtt temetve
elmúlt percekben hánykolódó
életbe markoló síró szeretőket

szakad a lelkem, szakad, vergődik
zuhatag cseppjeiben leli halálát
vérengző álmok morogva tépkedik
hófehér létének eldobott varázsát.

Kiürült idő

Csillagoktól foltos fekete létben
nyúlnék utánad, de nem talál kezem,
hóhéroktól hemzsegő szótlan utcába
hirtelen újból hazaérkezem,
hol körbevesznek véres pallosukkal,
együtt üvöltve követelik fejem,
vasládikákba vetik csöndemet,
korbáccsal ütik elillanó lelkem,
s szellem nélkül a testem
nem ér többet e rusnya világon,
mint halott szájára csókkal lehelt
lyukas fillérért vett verejtékes álom,
miben hatalmas mosolya ráragad
vidámságot játszó beteg bohócra,
s nyílvesszővel átszúrt szívben visít
a cigánykerékbe tört fuldokló óra.

Csöndben él

Hiszed-e? hogy álmaid röpke

szárnyaló mámorában
halált lehelsz a fáradt erdőkre
pillangók szárnyán szült
csendes magányodban
vérrel telt tollal rajzolsz kövekre

Hiszem, az erdő megmozdul
s halála szívének újjáéledése
hogy a madarak újra énekelnek
rezdülésükre zendül a tavasz!

hiszed-e hogy összes dallamban
Isteni csöndben, némaságot hallasz?


Ne hidd inkább, mert minden 

elsuttogott kósza lehelet
fekete füsttel burkolja 

viharban tisztult árva lelked
fenséges fényű gyémántjában
újra tavasz lesz, s szerelem éled

Hiszem, a Csönd magasabb rendű 

alkotásban fogant elmondása szónak

létnek kitárulkozása a szavakon túl

tengerre vetett magánytalan csónak
ott, hol sóhajok a Szivárványba érnek
Fényben rezdülő csodák örökre élnek..

csöndben szeretheted az összes
benned üvöltő könyörgő imát
csöndben talál hófehér halálod
szerelmes ajkad is csöndben kiált
s megannyi megáldott hideg viharban
forróságod csöndben lobban

vágyak fénytelen zord ütésében
százezer pofon is csöndben csattan

De Napnak bíborán ekkor belerezdül

s a fények áldásán elcsöndesül....
szemének fátyolán ott a szivárvány
ragyogása a könnyek csillám porán.

Kékké vált borostyán

Kékké vált borostyán

Tekinteted villámai 
megigézve űzik rettenet álmom,
hűs hullámoddal nyugtatsz 
utolsó utáni eldalolt órámon,
tavadban korhadt csónakom 
lassan, vigyázva ringatod,
sirályokkal jajgat belém 
vért szülő bús hangod,
s itt, e lidércekkel tépkedett üvöltő életen
Istennel küldött lélegzet vagy nekem,
múló pillanatba súgott ölelő fénysugár,
gyermek szívén termő kékké vált borostyán,
magányomra szabott hófehér lepel,
lelkemet tisztító gyertyafüstös kegyhely.
Lettél atyám, testvérem, gyermekem,
kedvesem,
magam sem tudom mi vagy már énnekem.

Míg fuldokolva kicsit minden nap meghalok,
mélységes egekből szakadékba csúszok,
lelked lassan bontja szétszaggatott ruhám
hangjaidból festett csodád szórod reám,
könnyeim kristálygömbként hajszálakra fűzöd,
éjfekete égre a Hold mellé kitűzöd,
s gitárod zenéjére, gyengéd zokogásban
köszönöm, hogy kísérsz e tűzzel perzselt mában.



  

Mit tegyen?

Mit tegyen, kinek körös körül
átlátszó üvegkorlát öleli létét,
s porral lepett szürke fényben
betegen, száműzött lényként
fuldoklik.

Mit tegyen, hiszen zárkájának
üveg rácsai lassan szűkülnek,
halkan elsuttogott reményei
tűztől perzselve semmisültek
semmivé,

s haldokló világában e rácsok
vassá válva ütik minden percben,
nem szül a hajnal új álmokat
nem jön felszabadító kegyelem,

tömlöcén át meztelen bőrét
nem védelmezi meleg lepel,
minden fájdalmas sikítására
magányos visszhangja felel.

Mond mit tegyen,
ki fetrengve karolja csöppnyi
boldognak hitt múló percét,
betegen nyögve a pillanatba
vágyak ölik tisztának vélt testét,

s a pusztulás ádáz harcában
szája nem nyílik, hogy kérjen,
mert arcának mélyülő redőiben
hangosan kacag gyilkos szégyen,

fénytelen szeméből a könnyek
maró savként ömlenek tova,
kiszáradt torka véres hangjait
veszett kutyák tányérjára dobja,
hogy ne hallják.

Mond mit tegyen?
hisz minden, mit ölelve szeretett
szétszaladt e nyomorult világba,
csak egy valami maradt neki,
lelkének szűz, hófehér virága.

SZÍVárvány

Vitte csendes bánatom elszállva a fekete éjjel
született lüktető életem
hangtalan lobbanó néma szenvedéllyel
gyöngyözve pezsgett vöröslő véremben
gyöngyeiben tükröződött
hófehér fényű váratlan világ
ébredve a sóhaj lágy siklásában
hangjának halk csengésében
kinyílt ezer virág
szirmain finom illatú virágpor pihent
várva a EGYek zajtalan varázsát
újra éledve a finom tavaszban
lágyan vetette meg pihe-puha ágyát
s álmosan szuszog őrizve kincsét
hogy a reggellel elszálljon a kósza szélben
bíbor szivárvány csodájává váljon

Isten kacagva ölelő csillag szemében.

Pillangók

ezernyi ázott pillangó szállt rám
súlyuk lenyomta fáradt tüdőm
gyenge szárnyuk finom hártyája
arcom csapkodta, de még tűröm

tűröm ahogy csepp lábaikkal
felmásznak elszoruló torkomra
elsorvadt szürke bőrömre
szárnyukról mérget szórva

s megöljék hangtalan életem
elmúló megárvult perceit
megnyissák szemem csapját
s engedjék forró könnyeit

sárral átmossák fehér lelkem
fényben fürdő buborék habját
bemocskolva vágyódó csendem
keltették éltem férges zaját.

nem tudok mit tenni ellenetek
gyilkos lepkék, kik vérből éltek
így Isten előtt letérdelve
most már csak annyit kérek

nézzen le rám, bepiszkolt
árva rongy gyermekére
óvó karjait nyissa meg
s szorosan öleljen végre.

Meghalt a tegnap

A pillanatban mint hulló csillag tűnt el a tegnap
észrevétlen suhant ki a darabokra tört ablakon
szaladt végig a hidegtől dermedt sötét utcán
szaladt a halálba, csendbe hanyatlón,
ki a végtelen fájdalomban elfáradt koszos térre
hol születésem könnyes szemekkel sóhajtottam
hol a víz csobogásának gyenge dallamain
lelkeddel, néma Hold fényében sírva táncoltam
s most felednem kell
feledni a szívben fürdő megtisztult lelkedet
feledni a remegést, az egymásban töltött
ezer esztendőre nyúló roskadó perceket
a tegnapot, minek minden rezzenése
jéghideg ujjaimban még fájón lüktet
testemet borító kiszáradt bőrömbe
hervadó tengerkék árvácskát ültet
s csendben eléri a rohanó pillanatban
végtelenbe nyúló hófehér felleget
semmibe vész, az örök semmibe, hol
Isten kinyit egy féltve őrzött hangtalan termet
és csipkébe vont ágyat vet az elhullott tegnapnak
miben az érzésekbe zárt suttogások 
simogatásokba fojtva örökre meghaltak

Korláton táncolok

Ócska híd csúszós korlátjára szült anyám
életem lábujjhegyen jártam
nyomomban mindig a halál fészkelt
úgy féltem tőle, de most elfáradtam.
Édes mosolyom neki küldöm,
végtelenbe hívva incselkedek vele
a korláton járt táncom figyelve
látom, megremeg a keze.

Hatalmas ugrásaimban reszket, de hiába
mindig megtartom, elbírom testem,
nem volt még olyan gyilkos fájdalom
mitől a hídról a mélybe estem.
De most nem tart vissza semmi,
nem fogod eléggé csontsovány kezem,
nem tart meg gyengéd simogatásod,
létem szűnni vágyik, el messze innen.

Hajszálakon pörgök a keskeny fakorlát
elkorhadt törött darabjain,
hangosan reccsen, szívembe szúrva
ijedten állok meg hangjain,
s pillanatra szűz csendembe hullva
szalad vesztett álmom halálos óhaja,
s a napsugár göndör hajamba bújik,
érintése Isten legfinomabb sóhaja,

s e lágy érintéstől megbillen életem,
a pillanat félre ránt, elvesztem magam,
mosoly terült szét megszürkült arcomon,
s megfakul szemeimben kiszáradt tavam,
élvezem a halál hideg kezeinek
lassú követelőző csodás érintését,
végre eljutottam hozzá, s vígan tagadhatom
bennem nyugtalan világ létezését.

A híd elvezetett rég várt utamhoz
melyre sírás nélkül egyedül léptem,
ne sírj te sem kedves, amiért
a feneketlen mélyben némán elvesztem,
ne sirasd életem megkopott gyöngyeinek
hajnal lágy sóhajával szálló habjait
ezernyi kedves angyal kongatja érted,
életedért,  Istentől kapott harangjait.

Tüdőm fogságában született
sóhajom menedéket keres benned
elnézem lassú reptét, ereszkedik
hangtalan, s ellepi fakó szemed.

Tükrödben bátran megnézi magát,
visszamosolyog hamvas arcára,
szeplői csillagként hullanak
vörössé váló puha ajkadra.

Lassan bekúszik fogaid közt,
nyelvedet lágyan simítja,
torkodról kaparja fáradt szavaid,
hangjaid hófehérre mosva.

Dallamod hagyja szállni, szállni,
örökre megnézi elárvult szíved,
otthonába érkezik, s nem hisz
pokolban, sem fényes mennyben.

Szíved árva gyűrt gyolcsában
letörli útjának fekete sarát,
remegve ringatózik lelked habjában
feledve a fájdalmas magányt.

Nem aludtam, mikor a hajnal köszöntött,
lábam még utam porát rúgta
örök sétám fáradt perceiben
a remény a fülembe halkan súgta:
állj meg vándor, minden mozog körülötted
megérleztél, annyi vesztett idő van mögötted,
nyugodj, mint zsákmányra leső éhes állat,
szeress, mint anya, ki öleli a gyermeki vállat,
suttogj, mint szélben hullámzó ezer falevél,
alázkodj, mint öreg ki élete végén még pár percet kér,
emlékezz, mint utolsó napon az első sóhajra,
az első csókokat érezd újra és újra,
lásd az elfeledett mély égő szemeket,
érintsd, gyengéden mint a felhők az eget,
legyen leheletedtől párás a kikelet,
táncoltasd elnyomott, de tiszta lelkedet.

Lehajtott fejem lassan emelem, de már nincs ott,
mégis hozzá szólok egy csendes hangot:
Szakadhat rám ég, ágat törhetnek,
vihar utamra sziklát görgethet,
lehet testem sovány, beteg vagy halott,
tudom nem vagy itt, de én hozzád szólok,
bármi jöhet remény, bármi, hisz én érzem,
soha nem szűnik néma reszketésem!

Ha a Hold gyenge sugarai
a fákon hajnalban pihennek
bár nem látsz, engem
melléd ülve téged figyellek,
s míg szellő patak hűs vizét
lágyan remegve simogatja
álmod csendes táncát
figyelem, lelked cirógatva.

Akkor bont arcomon ágyat
az oly rég vágyott nyugalom
ha angyalok dallamát arany
szívedben halkan hallom,
s érzem néma otthonomba
hozzád már megérkezek,
ott elhagyja fáradt tüdőm
egy pillekönnyű lélegzet.

Hiába, szunnyadó tested
nem tud tiltakozni,
s míg a reggel páráját
szeretné vígan szétszórni,
odakint takarója alól
a természet zajban ébred,
ujjaimban érintésed vágya
vadul futkosva újraéled.


Ádáz kínjaimtól aléltan
míg benned bujdosom,
szótlan fakó ajkaid
halvány vörösre sóhajtom,
leheletemmel lelked
gyöngy fehérre festem
álmod kékre mossa
záporozó könnyem.

A színtelen szürke hajnal,
nyögve érzi vesztét,
ijedten lehúzza fekete
fájdalom leplét,
kimerült csillagjait
aludni küldi lágyan
majd szunnyadva elcsitul
az újraéledt mában.

Érzem lejár az időm
nem maradhatok nálad,
elárul a felkelő Nap ahogy
világítja összegyűrt ágyad
s ablakodon keresztül
sugaraival cirógatja hajad,
lassan búcsúzom tőled
de lelkem ölelve veled marad.

Istenhez értél...

Ezeregy esztendeje siklik életed
száraz olajággal szegélyezett úton
ujjaid fáradtan csendet játszottak
egy elkopott ócska gitárhúron

dallamában  hang és hangtalan aludt
gyöngyöket sírva repített az égen
majd tűzben egyként meghasadva
haláltáncot járt a megrepedt jégen

félelmetes ugrása némán sikított
szelte a felhők hófehér habját
fekete lepel gyenge Holdfényénél
megsimítottad Isten színezüst haját

érintésed reményt szült árva szemében
meglátta benned az igazi embert
kinyúlt hatalmas fáradt kezével
féltve szólt, s lassan magához emelt

Áldlak EMBER létem szürke porából
áldlak téged igaz tiszta szemedért
takarlak teremtésnek csipke fátylával
köszönetet mondva gyönyör lelkedért!

Rózsaszínbe zárva megtaláltam...

Rózsaszínbe zárva megtaláltam.
Nem létező kezdetek
csendes virága, rózsaszínbe rejtett
szavak suttogása
lehelte eltelt idők szirmának nyílását
lelkem halk jövőben szunnyadását.

Voltam koldus előtted esdeklő reménye,
ajkam folyton a panaszt remegte,
s lettem gyenge fáradt hajnal,
széllel szálló csöppnyi sóhaj,
s míg nőttek belőled fának ágai,
madárkaként reppentem rád,
és vérezve tovább szálltam volna,
ha nem húzna vissza tükröd, s a magány.
Így társad lettem, majd szerető anyád
arcod simogattam, oldottunk halált,
fátyol mögül láttam otthonom,
kéjben úszó lélegzet vonyította sápadt korom,
s nem tudom mivé váltam,
nem találom már gyötrelmem,
bátran járok zord világban,
megérkeztem,
elárulja reszkető kezem
megszületett, s nem múlik
pillanatokban megbújik,
marad a fájó, éhező ölelés,
gyönyörben múló szenvedés.

Mond mivé lettem,
semmi ágán ülve hol vagy bennem,
hajszál létnek végén lengek,
néha, néha felébredek,
de mosolygok, kacaj szüli létem,
végtelenbe szédült végtelenségem.

Álomba ringató

A kapu kinyílt, nem fogja semmi zár
lelkem lelkedben sóhajtva ki-be jár
nem fékezi meg ezernyi csillag
sem fekete felhőkben születő vihar
nem foghatja kéz a tüzes kilincset
szívem szelétől csendes ajtó libbent
felnőve egészen fetrenghetsz bennem
nem védi páncél fénytelen lelkem
világíts, melengesd árva kebleim
s ahogy tűzre lobbannak fakó szemeim
minden mi kedves e sáros földön
terített asztalra eléd kiöntöm
válogass csipkémből bátran kedvedre
ráterítem meztelen fáradt testedre
csókommal nyugodt álmot bocsájtok rád
kezeid selymében hagy nyíljon a világ.

Este együtt

Akarod, amikor lemegy a nap, hallani hangom remegését,
látni szemem gyenge tüzét, s annak lágy reszketését
míg sugara az eget elérve kacagva benned ébred,
halkan szólj kedves, ne hallja senki, hogyha tőlem kéred.

Majd lelkem sóhajával simítva megkapod csendes ölelésem,
csókjaim nem érintik ajkad, csak hallod szelíd nevetésem,
fülednek adok trillákat, szélként süvítenek szíved aranyáig,
kezeim érintése lágyan vasalja csillagjaidba mélyült ráncaid.

Táncolunk a tengernyi égen, s pörgünk angyalok dalára
szeretve futunk por lepte utunkon, tegnapból a mába
nem emlékezve reménytelen fájdalom forradó hegére
kéz-kézben, szem-szemben csobbanunk a végtelenségbe.

Meghalt világom

Tört szemem fénye friss szivárványon
benne szilánkok szikráztak ékes színeket
könnymosta festék fröcsköl szerte-szét
csendesen dalolom a halvány életet

hangomra földre hull ezernyi álom
lassan csapódik harmatos fűszálra
fetrengve zengi eltiport világom
elillan szívem minden vágyálma

hideg üresség tölti fájó lelkem
benne halál vet hatalmas bukfencet
tíz körmével kaparja ereim
feketére festi elkorhadt létemet.

Feketében szürkén nyomorom világít
nem bírom felemelni falfehér arcom
ütések sújtanak, csontomat törik
torkomat kitépve némítják hangom.

s tipornak mindent, mi számít a világon
meghalt a remény... meghalt az álom...

Újra eljössz

Rohanó percek
elárultak minket,
s futva futottak
villámgyors köröket,
mire nyitottam
fátyolos szemem,
nem is foghattam
selyem bőrödet.

Kiléptél ajtómon,
s elállt kacagás,
már elfújta a szél
vágyad illatát,
testemet perzselő
heves csókjaid,
lelkemet simító,
szíved mámorát.

Azóta keresem
ölelő csended,
de sehol sem lelem
e rideg világon,
szárnyaló emlék
elfáradt tüzében,
könnyeim itatják
szerelem virágom.

Lassan újra eljössz,
megfogod kezem,
szemembe nézve
némán sóhajtod,
míg ébreszt a hajnal,
s új nap keledez,
bennem örökre
otthonod találod.

Lassan távozom

Hajnal, látsz-e, hogy itt állok előtted megint,
szellőd arcomra csak némán rálegyint,
csillagjaid hangosan éltemen kacagnak,
míg felhőknek vígan engem mutogatnak:
nézzétek, egy fénytelen elárvult senki,
nem tanult meg az élettől ölelve szeretni,
nem karolja senki csak egy pillanatra,
teste, lelke nem más, csak egy röpke óra.
Nevessetek csak, a fájdalmas csendben,
bár nem éri dicsőség szürkén szálló létem,
e kis idő alatt szűz ember maradtam,
jöhetett fájdalom, pofon, vagy égő katlan,
nem söpört le semmi a hangtalan úton,
jutalmul most belépek utolsó kapumon,
s tudom, bár eddig egyedül mentem,
szívemmel hiába tisztán szerettem,
nincs ki emlékezik kezem érintésére,
szemem mélyére, karom ölelésére,
dalaimra, melyek nem zengtek oly szépen,
de figyelmet adtak egy légüres térben,
nem voltak álmok lehajtott fejem mögött,
lelkem szép lassan halálba költözött.

Nem tudtam soha vigasztalást adni,
nem tudtam érzékeny szellemet tiporni,
remegő szavaim őszintén szóltak,
néma imáim mégis sorra buktak,
elbújva szenvedtem senki meg ne lásson,
homályba veszett minden arcvonásom,
ki-ki hátra fordult, szemében sajnálat,
nem kellettem e fényes, hangzatos világnak.

Távozásom így legyen susogó szél,
mi napkeltéről vallva halkulva beszél,
legyen gyenge sóhaj a harmatos levélen,
csillámló remény egy koldus szemében,
fák gyenge ringása egy tavaszi napon,
legcsendesebb dallam egy tiszta gyermekszájon,
búcsúzásom érintse a a kékben úszó eget,
öröm könnyei tápláljanak szikes földeket,
s szülessen benne ezernyi élet,
űzzön el a Földről minden sötétséget.

Átadtam magam

Porszemekkel vergődve átadtam magam a mának
nem érdekel a tegnap,
nyelvet nyújtok a hangtalan magánynak
szenderegve nézem a holnapot is
nem állít meg, ha meghalok is
én már itt maradok
konghatnak fejem fölött hatalmas harangok
vethet keresztet fejemre az ég
élem a napom, ragyogjon a lét.

Hisz ha telik a ma s lépek tovább
halálom látom, testem, mi sovány
megszürkült bőrömet nézem a jövőben
kiszáradt számmal szavaim lehelem
reszketve nyúlok az emlékek után
szemed fénye álmomban oly halovány.

Lelkem most még érzi ölelésed
bár tagadva múlik ez a rusnya élet
de ma maradok, némán, elbújva
ne láss engem, csak szólj a légbe súgva,
csalogass elő hideg rejtekemből
vigyázz rám, hisz a hangos szó
kegyetlenül megöl.

S semmiként ott vagyok, hátul,
lelkem fényedben többé nem árvul
cserébe segítek a szemedet kinyitni,
s ha elgyengülsz elmondom
hogyan tudsz szeretni,
kérdésekkel mutatok édes vágyadra
vezetlek, míg kinyílik boldogságod ajtaja,
ott majd elengedem reszkető kezed
de nem búcsúzok, a hátad mögött mindig ott leszek Neked.

Gyönyör lelked

Megosztottad velem a csendet,
mint szélvihar söpört át szobámon,
szemed árva szűz fényében
magam mindig megtalálom,
ahogy sötét mélyével ölelve izzik,
húz egyre lentebb a halálba,
néha lépve, néha futva,
néha órákra meg-megállva.
S míg megérkezem a pillanatba,
mi újra szül minden holt napot,
némán karolom gyönyör lelked
és köszönöm,
addig benned maradok ♥

Ne sírj ég

Ne sírj ég,
hisz újra látod,
ne félj, 
nincs már
vergődő magányod,
itt maradt illatok,
emlékek,
ujjamon hagyott
bőre bársonya,
nyakamon
forró lehelet,
magammal vihetem
bárhova,
cipelhetem
járatlan
hangtalan utamon,
szívem rejtekén
őrzöm,
s megtalálom.
Mosolyogj hát
hagyd a Napot
az égen ragyogni,
visszajön,
ne félj,
látod még lelkünket
némán táncolni!

Menj el hajnal

Lágyan simítaná arcom a hajnal,
szelíden nyitná pihenő szemem,
halk nyújtózkodó üde madárdal
csiklandozná még szendergő fülem.


Szeretve keltene, ölelne engem,
de fáradtan rálegyint kezem,
hisz semmi szigetén vándorol lelkem
nyugalmam remélve ott keresem.


Most menj, ne kelts fel, óh szerelmes
éjből születő örök ébredés,
cinkos széllel nyargalj tova csendben
mert oly hosszú e-fájó létezés.


Hagyd óráim bennem megpihenni
lehunyt pilláim mögött nesztelen
rövidebb a sárfoltos nappal
ha elhalasztom gyötrő reggelem. 

Csillagként élednék

gyöngyben tükröződik rettenet múlt
félve ível át gyönge gömb termetén
szívbe forrasztott szavakat feledvén
fennkölt szikláról vad mélységbe hullt

esése sasnak  reptéhez hasonló
siklik végtelen dér hideg kőágyán
könnyeket rebegve hallhatod hálám
fájdalmam szikla lelkébe hatoló

bár feledném bőrömbe vésett jelem
bár elszállna végleg bűnös szellemem
s tisztulva, új nap szelíden  ébrednék

hajnal vígan csilingelne bennem
s ölelnéd, fognád fényszőtte testem
halálból fényes csillagként élednék.

Seperted múltam

Házam ajtaján kopogtattál halkan,
ember fülnek néma apró dallamokban
szinte simogatva, szeretve tetted
félve nyitottam ki, hullámot reszketve
szemem előtt kéken besurrantál, csend
hátad mázsás súlytól fájva görnyedt meg
táskádban zord, elzárt múltam hoztad
megmutatom, gyere, ne félj, óvlak! mondtad.
Rettegtem látni, féltem könnyektől
harsány pofonoktól, haldokló lélektől
mégis kinyitottad, szabaddá engedted:
hangos sikítások repültek nevetve
fülsértő szavak, üres tekintetek,
érintés nélküli elhagyatott percek
Fetrengtem ismét míg Te csak néztél
szemed fátylával ölelve könnyeztél
engedtem bánatom egyre-egyre messzebb
míg szálltak magasba én megpihentem benned
csipkével takargattad megszenvedett lelkem
borzongva érzetem, most már hazaértem
karod mélyén óvva, szorosan öleltél
álomba ringattál, majd életbe emeltél.

Sírjon most minden szenvedett szavam
ereklyém rikoltása elhalkuló dallam
már nem fáj, fényeddel megszánva szedted
véres fogú éhes kutyák elé tetted
míg én karjaidban ölelve aludtam
elűzted minden könnyben úszó múltam. 
ha Te nem lennél, nem lennék Én sem
sosem aludhatnék lélek melegében

Halálom éneke

Eldaloltam tengernyi halálom
szerte szórtam életem gyöngyeit
feketében úszó vak vajúdásom
elkorhadt sáros göröngyeit.

Nem számított sosem szavam
nem figyelte senki életem
sárban húztam alélt magam
némán zengtem szótlan énekem.

Hiába fogtam reszkető kezed
tagadtad csendben létemet
mától hangtalan társad leszek
nem látod sikító végemet.

Boldoggá könyörgött sóhaj
esdeklő elfáradt harcok
szíved csókjából halkan fogant 
ujjammal megfestett arcod.

Szenvedély nélkül szült vágy
kényszerből adott rideg ölelés
nedvben úszó forró nászágy
szerte suttogott remegés.

Ne haragudj silány énemért
lassan menetelek el, tova
nem küzdök múló létemért
hova menjek, mond hova?

Nem szaladgál már köröttem
csak rusnya árnya halálnak
félelmemet vérbe töltve
átadtam végső pusztulásnak.

Végre

Mily fájó a nap vérpiros ébredése
mint gyémánttá oltja a hajnal cseppjeit
fűszálak gyenge szélben lebegése
ringatják lelkem halott tincseit,

tüdőm immár forró hőt lélegzik
tűz porlasztja végig elhaló torkom
testemen hömpölyögve némán elvérzik
s lassan elmúlik széttaposott korom.

már új hajnal nem kél elaludt parázzsal
kihunyt az összes lázadó világ
elzengett minden hangzatos madárdal
életért sikított hervadt búzavirág

megállt a patak is, nem sodor semmit
halak nem úsznak a megzavart vizeken
a kaszás a réten asztalt terít
vészt hegedül elnémult szívemen

testem terítékén mozdulatlan szunnyad
s a démon a döghúsból bőszen falatoz
eltünt a lelkem, elfogy a testen
végre Istenem, végre halott vagyok