Margaréta

Már nem bírom karom a magasba emelni 
Irdatlan súly húzza lefelé a földre
Leláncolja szívem, agyam és testem
Lelkem bezárja egy ősrégi kőbe
Hiába vártam az elhullott tegnap
Felszabadító napsugarát
Nem hagyod érezni a néma pillanat
Bőrömet érintő lágy sóhaját
Ajkaimról hulló csendes mosolyom
Hiába tündöklik ezer virággal
Félelembe nyíló tekintetem
Nem harcol sosem a gyöngyfényű világgal

Kaptam utánad, nyüszítve kapartam ajtódat
és könyörögtem érted
Hatalmas szilánkok döfték ujjaim,
lassan szivárgott megfakult vérem.

Napnyugtát rajzolva csapódott az égre
Felhőket csókolva elérte Istent
Valótlan képzelet ölébe érve
Gyermeki pírral arcán megpihent
Az éledő ürességgel pettyezett éjen
Álmomban téged öleltelek
Reszketve néztem az új nap hajnalán
Ahol félve a holnaptól szerethettelek

De miért, hisz reményem e kies létbe
Oly hosszú út után halva született
Könnyeim között e reménnyel együtt
Bőséges életed nevetve temetett
Én hagytam, hisz halálomért
Oly sokat és fájón küzdöttem
Utolsó utamra arany szívedben
Szégyentől, sártól tisztára fürödtem
Végső ágyamban arcomon nyugalommal
Jégbe fagyott szemmel szelíden pihenek
S talán majd egyszer egy csendes kis kertben
Margarétaként újra élhetek.