Vándor

Ma menedéket keres az elfáradt vándor
ölelő karra vágyok, mindegy milyen távol,
már nem kérem az eső megkövült cseppjeit
suhanni engedem meggyötört szemeim,
életbe rohannék, s boldog lennék bárhol.

Látásom úgy repked a hanyatló világra
mint szorgos méhecske a kinyíló virágra
de nem érem el benne a simogtó kezet
semmit nem találok, csak egy kihalt teret
hiába két karom, mi szeretni vágyna.

Csak ballagok, ajkaim fájdalmasan némák
lábaim a sebektől merevek és bénák,
minden sóhajom tűzként rohan testemen
ostorcsapások hege kiabál lelkemen
álmaim nincsenek, fejemben nehéz téglák.


Tudom menni kell a megkezdett úton
hiába játszanék szelíd hárfahúron
életem nem lesz más, mint kóbor kutyának
hiába könyörgök a mindenség urának
nem rágódhatok a csókkal fűzött múlton.


Csendben haladok előre a  koromsötét éjben
míg térdre nem bukok a messzeségben
megadom magam egy csodás  madárnak
s igent sttogok a kapkodó halálnak
örökre fény leszek a csillagos égen.