látom arcod márvány csillogását
olyan ártatlan, mint a hajnali szellő
oly szelíd mint a simogató nap mellet
egy hófehér bárányfelhő
de kérlek
ne szeress így, mert félek belehalok
ne ölelj, mint a csodákkal szálló néma angyalok
nem akarom hallani bársony suttogásod
hisz menned kell tovább, nem kérem látásod,
hagyj el, s borulj Isten mellkasára
kinek ölelő csendjében szeretve nyugszik
könnyben úszó tiszta szemed gyémánt ragyogása
s ha tarkód gyenge selymén
szívem dobbanását nem is érzed többet
gondolj forró sóhajom dallamára
mi úgy simított téged
s ha fájdalmas lüktetésben lelkem földre bukik
mikor eljött a hangtalan jajgatássá vált holnap
melyben pillangók szárnyára csillámpor hullik
hogy veled repülve átlépjék a mennybéli
szeretet falakat,
mosollyal köszöntsd a szivárvány árnyakat
majd akkor is rád gondolok
És most kérlek menj el,
válaszd újra Istent
látod ahogy kezével aggódva feléd intett?
s vár újra ott fent,
a margarétából font ruhában szálló lelkek nyitott kapujában
hogy boldog legyél
ott az Úr melengető fényes otthonában
s végtelen szeresselek
tovább....
hisz sosem feledlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése