Vándor

Ma menedéket keres az elfáradt vándor
ölelő karra vágyok, mindegy milyen távol,
már nem kérem az eső megkövült cseppjeit
suhanni engedem meggyötört szemeim,
életbe rohannék, s boldog lennék bárhol.

Látásom úgy repked a hanyatló világra
mint szorgos méhecske a kinyíló virágra
de nem érem el benne a simogtó kezet
semmit nem találok, csak egy kihalt teret
hiába két karom, mi szeretni vágyna.

Csak ballagok, ajkaim fájdalmasan némák
lábaim a sebektől merevek és bénák,
minden sóhajom tűzként rohan testemen
ostorcsapások hege kiabál lelkemen
álmaim nincsenek, fejemben nehéz téglák.


Tudom menni kell a megkezdett úton
hiába játszanék szelíd hárfahúron
életem nem lesz más, mint kóbor kutyának
hiába könyörgök a mindenség urának
nem rágódhatok a csókkal fűzött múlton.


Csendben haladok előre a  koromsötét éjben
míg térdre nem bukok a messzeségben
megadom magam egy csodás  madárnak
s igent sttogok a kapkodó halálnak
örökre fény leszek a csillagos égen.

Gyönyörből szült halál

csokorba gyűjtötted a szivárvány színeit
szemem sötét íriszébe vágyakat festettél
szürke napom, mind,  szakadékba hullott
Isten mosolygott az új élet kezdetén
arcomra Napsugár balzsamot csókoltál
kiszáradt bőröm gyönyörrel lehelted
csodák kútjából mérted friss vizem
de méreggel keverted, s itattad velem

minden egyes kortyom ordibálva gyilkolt
ahogy fáklyával perzselte daltól fáradt torkom
hazug szavak közt rohantam a mából
hazug szavak közt, mi sóhajokat lopkod
felemel a holdig, majd ledob a földre
rothadó avar közt a sárban megfürdet
véres karmaival lopja gyenge lelkem
s ott hagy a semmibe keresztre feszültem...

A végtelenbe...

Mond, miért nem látod, ahogy ólommal takart karjaim mozdulatlanok,
nem látod ahogy e megkötözött karok csak lógnak, amíg én meghalok,
s a fájdalmas rabság nem múlik többé, sem mennyben, sem pokolban,
fedheti lelkem illatos, fehér rózsaszirom, vagy fetrenghet sárban, porban,
kemény vaslánc köti.

Míg a rozsdával ölelt láncszemek beeszik magukat halvány bőrömbe,
égett szagú billog forrad belém, kiabálva ad engem az árnyaknak örökbe,
üvölti nevem, szégyenem, üvölt mindent, mi gyötrelmet hozott a világra,
nem feküdhetek többé bársony szárnyakkal bélelt pihe-puha ágyba,
fejem csak egy kőre hajtom....

E-jéghideg kövön, mikor forró kezeid végre megérintik elfásult arcom,
tűz gyúl újra elszürkült szemeimben, vérem pezsdíti elfeledett harcom,
életet szülsz, ha belém költözöl, rabigám törve átadsz a nemes fénynek
érintésed mentén csókvirágok nyílnak, sikítva érzem, hogy ÚJRA élek,
s benned bukfencet vetek.

Jöhetnek hajnalok, múlhatnak napok, zuhanhat az este dús fekete éjbe,
tisztán szárnyalnak a szikrázva lehelt ékes csipke felhők a csillagos égre,
szerelmünk hullámozva táncol elsóhajtott hangunk csengő dallamában,
csendben fogant zenénk gyönyörrel simogat a kéken tündöklő mában,
és átsuhan velünk a végtelenbe.... 

Szoríts...

Látod kedves, más az élet,
mit Isten nekünk adott,
rám szakadt koldus ruhát,
rád fényes selymet rakott,
nem tudhatta, szemünk árnya,
egyként ragyog, összeakad,
lahullt angyal szárnak között
kéz a kézben hozzá halad,
nem tudta, hogy bársony testünk,
úgy kapaszkodott egymásba,
mintha karjaink közt elfeledné
csalódását a zord világba,
szívből szálló leheletünk
ölelte szelíden szálló lelkünk,
szoríts engem oly szorosan
mintha örök lenne szeretetünk,
pedig búcsúzunk lassan,
látod, életünk ketté halad,
köszönöm a perceidet,
szájad íze bennem marad,
hálás vagyok ölelésed
égbe emelő tüzéért,
embert óvó csendes lelked
szívárványba szórt fényéért,
szoríts engem oly szorosan,
mitha indulnék beléd halni,
éjfekete felhő szárnyán,
csillagok közt megpihenni,
szoríts kérlek, s fájva engedj
a szél hátán suhanni,
rimánkodó csillám szívben
igazgyöngyként megszületni.

Ne szólj....

Ne szólj kérlek, ne halljam hangod,
szavaid fakó bőrömbe sebeket vájnak
csendben meghasadó fájó sikításaid
gyilkosan hömpölygő lávává válnak

ahogy végig égetik ereim útján
gyöngyben fogant lelkem vércseppjeit
nem tehetsz semmit a kínok ellen
hagyd lehullni szívem bársony érintéseit.

Már némán szeretlek, örök világban
érzéseim szállnak a kinyíló virágban
de hiába vársz, nem láthatsz meg soha,
lassan nyugszik bennem szivárvány óra
s megfeneklik az élet elkorhadt hajója
gyötrelembe fullad a hajnalfény csókja
hol öldöklő karjaim sohasem ölelnek
de mégis vágyom rád, te Istengyermek!

Atyám miért-e pofon, mit oly erővel adtál
hogy arcomon, testemen ezer foltot hagytál,
miért ostoroz engem szemed szikrája,
hisz botlásaim közt már gyengén nyilt életem
halványkék virága?

Ne szólj kérlek, ne halljam hangod,
érzésem irántad a halálba húzott,
itt már a szavaknak nincs jelentésük,
elmondhatatlan vallomás, örjöngő kín,
hogy ezen a világon együtt nem lehettünk.

Végsó sóhaj

Már mást hoz a hajnal, mint eddig tette,
nem kapaszkodik fájdalmas álmokba,
egy széllel száguldó szerelmes emlék
belehalt az elsuttogott múló vágyakba.


Felüvöltve érte el végső sóhaját,
perzselve ölelő száraz ágak között,
elkorhadt fák meggyötört gyökerei,
fuldokolva nézik a fojtó fehér ködöt.


Már nem kell a síró elnyögött képzelet,
hisz itt szalad velem könnyeit szórva,
a gyilkos tettekből szenvedve ébredő,
örjöngve kiáltó sárban úszó korba.


Van-e oly Isten ki megbocsátja bűnöm,
ha szememmel megölöm, ki bennem él,
hisz halk reszketése csendes hullámmal
szívemnek azt súgja, mennyire fél.


Megsimítja kezeivel haldokló lelkem,
öregedő ereimben apró csókját küldi,
könnyben úszó elszolgált múló életem
felpezsdült véremben némán lefürdi.


Könyörögve kérlel, ordítva fenyeget,
kapaszkodik hűen vénülő karomba
arcába életet kezem nem simíthat,
így elsétálok vele a csendes halálba.


S szememben, ha kiégnek a bénító fények,
lecsitul minden, mi gyötrelmet okozott,
a világ ismét szivárványban úszik,
csodákkal teli lesz, bár néhol foltozott.

Könyörgés

Láttad a Holdban az ezernyi titkot?
telesóhajtja vele a fáradt teret
a csillagokkal pöttyözött fekete égen
gyenge szellővel átölelve szeret.


Elnyűtt hófehér felhő ruháját 
szaggatva nyújtja egészen Istenhez,
majd tépett rongyait sebes ujjai
gondosan varrnák angyalkezeimhez.


Minek kellene elhagyott lelkemnek 
tündöklő szárnyakra borulva repülni
hisz lágyan csillognak halkuló szívem  
holnapba megnyíló virágszirmai.


Minek kell e szivárvány hártyát
rusnya kalapáccsal darabokra törni

nem lehet egy békés hűvös pataknak

buborék habjaira féltve letenni,

s hagyni a hullám ugráló cseppjeit

hogy kéklő víz mélyére lágyan sodorják,

tükörpikkellyel borított kishalak

örök álomba merülten találják.

Margaréta

Már nem bírom karom a magasba emelni 
Irdatlan súly húzza lefelé a földre
Leláncolja szívem, agyam és testem
Lelkem bezárja egy ősrégi kőbe
Hiába vártam az elhullott tegnap
Felszabadító napsugarát
Nem hagyod érezni a néma pillanat
Bőrömet érintő lágy sóhaját
Ajkaimról hulló csendes mosolyom
Hiába tündöklik ezer virággal
Félelembe nyíló tekintetem
Nem harcol sosem a gyöngyfényű világgal

Kaptam utánad, nyüszítve kapartam ajtódat
és könyörögtem érted
Hatalmas szilánkok döfték ujjaim,
lassan szivárgott megfakult vérem.

Napnyugtát rajzolva csapódott az égre
Felhőket csókolva elérte Istent
Valótlan képzelet ölébe érve
Gyermeki pírral arcán megpihent
Az éledő ürességgel pettyezett éjen
Álmomban téged öleltelek
Reszketve néztem az új nap hajnalán
Ahol félve a holnaptól szerethettelek

De miért, hisz reményem e kies létbe
Oly hosszú út után halva született
Könnyeim között e reménnyel együtt
Bőséges életed nevetve temetett
Én hagytam, hisz halálomért
Oly sokat és fájón küzdöttem
Utolsó utamra arany szívedben
Szégyentől, sártól tisztára fürödtem
Végső ágyamban arcomon nyugalommal
Jégbe fagyott szemmel szelíden pihenek
S talán majd egyszer egy csendes kis kertben
Margarétaként újra élhetek.