Mond, miért nem látod, ahogy ólommal takart karjaim mozdulatlanok,
nem látod ahogy e megkötözött karok csak lógnak, amíg én meghalok,
s a fájdalmas rabság nem múlik többé, sem mennyben, sem pokolban,
fedheti lelkem illatos, fehér rózsaszirom, vagy fetrenghet sárban, porban,
kemény vaslánc köti.
Míg a rozsdával ölelt láncszemek beeszik magukat halvány bőrömbe,
égett szagú billog forrad belém, kiabálva ad engem az árnyaknak örökbe,
üvölti nevem, szégyenem, üvölt mindent, mi gyötrelmet hozott a világra,
nem feküdhetek többé bársony szárnyakkal bélelt pihe-puha ágyba,
fejem csak egy kőre hajtom....
E-jéghideg kövön, mikor forró kezeid végre megérintik elfásult arcom,
tűz gyúl újra elszürkült szemeimben, vérem pezsdíti elfeledett harcom,
életet szülsz, ha belém költözöl, rabigám törve átadsz a nemes fénynek
érintésed mentén csókvirágok nyílnak, sikítva érzem, hogy ÚJRA élek,
s benned bukfencet vetek.
Jöhetnek hajnalok, múlhatnak napok, zuhanhat az este dús fekete éjbe,
tisztán szárnyalnak a szikrázva lehelt ékes csipke felhők a csillagos égre,
szerelmünk hullámozva táncol elsóhajtott hangunk csengő dallamában,
csendben fogant zenénk gyönyörrel simogat a kéken tündöklő mában,
és átsuhan velünk a végtelenbe....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése