Oly szépen simogatott hangod
mint ahogy az édesanya
simítja kezét gyermeke homlokán
mikor láztól égő arcának
már nem tud másként enyhet adni
s kétségbeesésében nem maradt
csak a remény
hátha átragad a forró lüktetés kezére
s felszabadítja beteg gyermekét.

De a szó immár gyilkos.
Te nem látod?
Halott nádat ringat a tó
s a halak sem úsznak már,
lágy örvény sodorja őket távolabb.
A tavirózsa sem nyitja ölét
dermedten ring a hullámok ágyán.
S a föld felett szálló tavaszi szél
hiszi szabadon siklik, mégis kötve van,
kötve ezer kikelet napsugarához,
ezer hajnal sikító madárdalához.
S ha a tavasz múlik, múlik ő is,
nem dönthet sorsa felől.

Csönd van nálam,
s míg csillagok helyett megannyi
gyöngy ragyogása világítja életed,
én nem kínálhatok neked kék eget,
de ha én gyöngy lennék,
lentebb kúsznék az ég aljára,
szemedre szórnám halvány fényem,
hogy láss az úton,
ha eltévednek lépteid.