Sóhaj

Elmerengek szemed tükrében,
saját arcom láttán
a sűrű csönd bezár,
csillapíthatatlan érzések
törnek fel bennem,
a vágy újra megtalál.
Ujjaimmal megérintem arcod,
s bőröd melegétől szívem
vadul kalapál,
ajkaink közt a távolság
vészesen fogy,
közelségedtől elcsuklik egy feltörő sóhajtás.
A lélegzet most szükségtelen,
miközben lehunyom szemem
a csókod éget már,
és feledteti szürke életem
zord magányát,
minden fájdalmát.
Nézem önzetlen, szabad lelkünk
pár percnyi boldog ragyogását,
már nem kell a szó, a hazug szavak,
mindent elárul
a beszédes némaság.

Boldogságom

Éj leple alatt csöndben megállok
szívem mélyéről némán kiáltok
Akarjátok, hogy megmutassam nektek a lelkem,
megannyi boldogságom hová rejtem?
Kislányos tekintettel a zsebembe nyúlok,
egy féltett kristálygömböt onnan előhúzok,
cinkos mosollyal a holdra felnézek,
eljött az ideje a vidám életnek.
Titkos szelencémet magasra lököm,
két tenyérrel elkapva darabokra töröm,
és kristályom ezernyi apró darabja
azóta az eget csillagként ragyogja.
S ha bánat szorítja a lelkem,
sötét éjszakán az eget figyelem,
boldogságom perceit könnyezve újraélem,
a fájdalom sóhajjal tör ki belőlem,
és könnyen repit a láthatatlan szellő,
így lettem álmomban szelíd nyári eső.

Tudathasadás

Agyam rejtett kis zugában
újra élem egy napom,
érzelmeim hatására
ide-oda csapódom.
Vérben úszó szemem nyílik
szemöldököm összeér,
-Miért mutattad meg a lelked?
Lecsap rád majd a hóhér!
Két kezemmel fogom fejem
s lágyulnak az érzések,
-Nem lesz gond!-súgom csendben,
-Biztos őrzi a kincsed!
Ujjam lassan fentebb csúszik,
belemarkol hajamba,
-Nem vagy már egy naív kislány,
rohansz a fájdalomba!
Fehér énem fogja arcom,
kedveskedve hajbókol:
-Ne félj, ne félj te kis butus,
az élet homlokon csókol.
S jött ismét a vörös szemű
hitetlen, bősz szörnyeteg,
rázza vállan jó erősen
-Jeges szívvel jobb neked!
Angyal suhan át testemen
és megölel hirtelen
-Hidd el kincsed, igazgyöngyöd
már bársonydobozban pihen!
Órák teltek így merengve
míg érkezett egy üzenet
benne csak egy rajzolt mosoly,
és megnyugodtam nevetve :)

Arcod

Megfestettem a messzeséget,
és benne egy csodás szemet,
hozzá fehér-habos felhőket,
ahogy könnyedén lebegnek.
S ezer fénylő napsugárban 
csendes esőt álmodtam,
színes festékbe mártott ujjaimmal
csukott szemmel szívet rajzoltam
ami szivárványként tartja az eget,
a látványtól a lelkem megremegett....

Fa

Apró magról, földből nőtt ki
nevelte tavaszi nap sugara,
simogatta, locsolgatta,
lett belőle fűzfácska.
Apró fának két kis ága
fejlődött ki szép lassan,
egyik lett a gonosz ördög,
másik tiszta kisangyal.
Civakodtak, marakodtak
a napnak csodás fényéért,
nyújtózkodtak, versenyeztek,
ki az, ki magasabbra ér.
De nagy szél támad, villám csapkod
ketten kulcsolják lágy törzsét,
s örök ellenségek együtt
küzdenek az életért.

Árnyék

ó, te úr ott fenn a holdon
lábad vígan lóbálod
farsangi bálra toborzod
hatalmas világod.
Elolvasod verseimet
közben bőszen kritizálsz,
én összegyűjtöm, egybegyúrom,
megtömöm vele tarisznyám.
Szavaid mint tüzes vessző
célozzák gyenge lelkemet,
lélegzetem visszafojtva
belőled tovább építkezek. 
Pedig nem ismerlek, nem láttalak
maszk takarja arcodat
nem néztem még a szemedbe,
nem hallottam hangodat.
Dobd hát el fényes álarcod,
vedd le kemény kalapod,
hagy lássa most ország-világ
fülig érő mosolyod

ÁLOM

Sötét éjszakán az ablakhoz sétálok
elhúzom függönyöm, ámulok-bámulok....
Kint a tisztáson magamat látom
előttem játszódik legkedvesebb álmom:


Bársonyos füvön,hanyatt fekve
figyelem a  kéklő, foltos eget
szádban fűszállal hasalsz mellettem
érzem szúrós tekinteted.
Kezeddel megérinted arcom, 
simogatásod, mint élő villámok
testemen gyorsan átsuhannak,
utat adnak összes vágyamnak.


Hozzám hajolsz, fülembe súgsz
kedveskedő szavakat
közelséged megdermeszt,
forró leheleted simogat,
szemed fénye mindent elárul,
zavartan emelem fejem,
tüzes ajkad mohó csókjai 
teljesen elveszik az eszem.


Szívünk vad dobbánásától
beindul a csodás muzsika,
hangolni kezd az erdő 
minden zenélő bogara.


Ezernyi pillangó ropja táncát,
trillákat szólózik a kismadár,
száz meg száz tücsök kapja vonóit
sose hallottam még szebb nótát.
Harkály koppant  a nagy odvas fán,
vokáloznak a csúf békák
botsáska citerázik a leveleken, 
zeng a varázs-hangverseny.     


Segít az erdő, hogy ziháló hangunkat 
ne hallja meg senki sem, 
s ha gyönyör útját bejártuk
elhalkulnak majd hirtelen.


Szerteágazó nap sugara 
kifulladva lágyan felemel, 
s pörög boldogan velünk egyet
majd vágyunk ágyára visszafektet,
összekulcsolja kifáradt testünk,
virágpaplannal elfedi 
hétköznapoktól ázott lelkünk
fényével melengeti.

Gyötrelem

Lépek az utcán
szinte vonszolom testem
köröttem gonoszok
de én lehajtom fejem
jobb lábbal, majd
ballal gázolok a sárba
a Föld az Élet
szennyes pocsolyája.
Vörös arcomat
könnyem rideggé mosod,
míg Te KÍN rámméred
kegyetlen pofonod...

Ébredés

Hajnal van
hosszan nyújtózkodik a fekete égbolt
ne siess pihenni
Te csodálatos álmot  rejtő Hold,
ne fogd kézen
hamis kacagó csillagjaidat!
Hagyj !
tovább maradok még a paplan alatt.
S Te
fenséges Nap maradj kicsit fekve
ráérsz
órák múlva felkúszni az égre.
Addig én
engedem megint szállni lelkem
járja táncát újra
csendes szerelemben.

Cím nélkül

Szenvedek, forgatom őrült tekintetem,
nézem jeges világom megállás nélkül, szüntelen,
végtelen szellem előtted megállok,
csodállak, de félem hatalmas világod.
Néha lágyan jössz, lelkem simítod,
később dühös szél vagy, az asztalt borítod,
és mutatod az erőd, gyötörsz szüntelen,
hatalmas kezeddel dobálod testem,
kirángatsz odúmból, kiabálsz az égre,
MUTASD MEG ÁLMOD, MUTASD MEG VÉGRE!
Nem akarom! Két kezemmel takarom arcom,
s TE tudod ellened elvesztem a harcom,
hangod gyilkos rím, sikítva jössz felém,
fényes gombostűt tőrként szúrsz belém.
Szeplővel fested a sötét égboltot,
fakó gondolatom kékre világítod.
Kímélj meg! Nem látod? Meghalok érted!
Előtted tisztelgőn csuklik meg  térdem,
és imára hajtom zavarodott fejem,
lábad elé borulok, mintha lennél ISTEN !
Megannyi forró sós csepp mossa arcom,
nem akarom, hogy lásd, előled titkolom,
hasít a fájdalom, bőröm darabokra szakad,
úgy hullik rólam, mint kiszáradt vakolat,
csontjaim hóemberként olvadnak el,
a szívem már nagyot dobbanni nem mer,
agyam szárnyal feléd éltető szenvedéllyel,
orkánként süvít ki most már belőlem,
nagy cseppekben hullik, mint a téli hó,
katarzissal születik az összes elsuttogott szó.
Lehajtott fejjel térdelek eléd,
drága versem, érzéseket öntöttem beléd.
Lehajolsz, hamisan megtörlöd arcom,
varázspálcád nyomán könnyebb lett az alkony.

Miért

Már nem érzem teljes figyelmed,
mert végtelenbe veszett tekinteted,
már nem érzem ölelő karod,
lakattal zártad rám nyíló ablakod,
már nem érzem követelő csókod,
bántásba fordult minden bókod,
már nem érzem szívem dobogását,
csak szeretetem fojtó magányát,
már nem érzem finom suttogásod,
simításomat követő vad borzongásod,
már nem érzem lelked közelségét,
hozzám tartozásod csöpp reményét.
Már nem!
Csak azt, hogy minden lélegzetem
satuként préseli nyamvadt életem,
és nem szárnyalok többé rímes versben,
kalapáccsal töröd üveggömb életem...
MÁR NEM FÁJ

Szerető

Zord hidegből léptem be hozzád
mint bujdosó, barlangodba,
ledobtam kabátomat gyorsan
és rohantam kitárt karodba.
Pár óránk van csak, majd
menni kell sietve tovább
de addig várja vágyainkat 
a titkot rejtő hősies ágy...


és tépted le vékony ruhámat
lettem előtted meztelen
szemeddel faltál fel először
majd kérted az egész testem,
láttam szemeidben mint forr
a virágzó vadászösztön
lettél pár órára zavartból
férfias hősies szeretőm.


A szoba , ha mesélhetne rólunk, 
amikor titkon egymáséi voltunk, 
lettünk egymás Ádám-és Évája
együtt vetettünk szemet az almára,
lettünk egymás pihe-puha fészke
ahogy egymást becéztük a kéjbe.
Már nem volt bennünk gátlás
mint első alkalommal, régen
szálltunk együtt te és én 
élvezted minden érintésem.


Ölelésem könyörögve kérted, 
csókjaim égették önbizalmad,
testem minden porcikáját 
rohanva, buzgón akartad,
és minden pillantásoddal
érintetted szunnyadó lelkem
forró szeretődből hirtelen 
lágy szerelmed lettem.


És hangunk lassan elfúlt
a nem várt nagy csodától,
szívünk égve egybeforrt, 
süketek lettünk a szívdobogástól. 
megérintve szívtad illatom, 
hevesebben akartál engem,
szinte már fájt finom csókod
s lelked táncolni hívta lelkem.


És e pár óra szikrázó fényben
Lihegve pihentettem testem
karjaid szorító ölelésében,
suttogva szerelmesen.
De már menni kell tovább
mást nem adhatok neked, 
vár az igaz, szürke élet,
hol minden nap elveszítelek.

Farsang

Villannak lampionok, felcsendül a zene, 
tarka-barka figurák gyűlnek percről-percre
kezdetét veszi a mulatság, móka
reggelig nem lesz itt búcsú, záróra.



Jött ide hercegnő, huszárok hada,
színes pillangó, csúf öreg banya,
s ott jön Döbrögi, ludakat elorozó,
hasa olyan, mint egy nagy boroshordó.



Kiscica, kiskutya, kerek szakácsnéni,
Hol a farsangi fánk? mindenki azt kérdi.
Sort angyal és ördög kézen fogva zárja,
kezdetét veszi az év maskarás bálja.



Pörög forog táncol száz vidám vendég,
poharak koccannak, csendül a nevetés,
bút, bánatot boszorkánnyal együtt égetjük,
így közösen a telet mulatva temetjük.

Ő




Figyelek, de lassan 
nem irányítom tekintetem,
kúszva, szúródva
csukódik szemem,
kicsit szédülök,
nem tartom fejem,
vállam csúszik
meghajlik gerincem.
Valami hiányzik,
ajkaim feszülnek,
nyelvem kiszárad,
nyelnék, de nem lehet.
Nem működik minden,
torkom nagyon fáradt,
agyamban lüktet
egy bosszantó gondolat.
Nem tudom már tovább
csitítani magamat.
Óh csak rád vár szívem
forró dobbanása
Te jársz csak eszemben
életem forrása!
SZOMJAZOM

CSOBOGÓ




Siess sebes kispatak jeges cseppjeiddel, 
hangos csobbanással, csillogó nevetéssel.
Látható belsőd oly széppé válik, 
ahogy a hold fénye arannyá világít.
Erősen szökkenve marsz utat köveiden,
kérlek ragadd és vidd régi életem, 
sodorhatod lelkem, gyenge kis fényem,
s hagyd el valahol a messzeségben.

Fal

Sok idő eltelt mosoly nélkül,
élet nélkül, s a fény megjelent,
de nem hagyott csak fájdalmat
és égő, viszkető sebet.
Nem kértem, hogy jöjjön,
mégis ott volt, s fogta kezem,
szívem azóta foltozgatom,
s talán majd egyszer kiheverem.
Jégszívem minden apró részét
selyemszállal öltöm, 
de tudom, ott marad a heg,
mindig,  örökkön.
És mikor majd álmosan fekszem
magamban az ágyon
eszembe jut egy nap,
amikor jó volt lelkem kitárnom.
Most csak mosolygok,
nem őszintén, de szelíden rátok
és élném jeges, de gondtalan életem,
ha békén hagynátok.