Pillangók

ezernyi ázott pillangó szállt rám
súlyuk lenyomta fáradt tüdőm
gyenge szárnyuk finom hártyája
arcom csapkodta, de még tűröm

tűröm ahogy csepp lábaikkal
felmásznak elszoruló torkomra
elsorvadt szürke bőrömre
szárnyukról mérget szórva

s megöljék hangtalan életem
elmúló megárvult perceit
megnyissák szemem csapját
s engedjék forró könnyeit

sárral átmossák fehér lelkem
fényben fürdő buborék habját
bemocskolva vágyódó csendem
keltették éltem férges zaját.

nem tudok mit tenni ellenetek
gyilkos lepkék, kik vérből éltek
így Isten előtt letérdelve
most már csak annyit kérek

nézzen le rám, bepiszkolt
árva rongy gyermekére
óvó karjait nyissa meg
s szorosan öleljen végre.

Meghalt a tegnap

A pillanatban mint hulló csillag tűnt el a tegnap
észrevétlen suhant ki a darabokra tört ablakon
szaladt végig a hidegtől dermedt sötét utcán
szaladt a halálba, csendbe hanyatlón,
ki a végtelen fájdalomban elfáradt koszos térre
hol születésem könnyes szemekkel sóhajtottam
hol a víz csobogásának gyenge dallamain
lelkeddel, néma Hold fényében sírva táncoltam
s most felednem kell
feledni a szívben fürdő megtisztult lelkedet
feledni a remegést, az egymásban töltött
ezer esztendőre nyúló roskadó perceket
a tegnapot, minek minden rezzenése
jéghideg ujjaimban még fájón lüktet
testemet borító kiszáradt bőrömbe
hervadó tengerkék árvácskát ültet
s csendben eléri a rohanó pillanatban
végtelenbe nyúló hófehér felleget
semmibe vész, az örök semmibe, hol
Isten kinyit egy féltve őrzött hangtalan termet
és csipkébe vont ágyat vet az elhullott tegnapnak
miben az érzésekbe zárt suttogások 
simogatásokba fojtva örökre meghaltak

Korláton táncolok

Ócska híd csúszós korlátjára szült anyám
életem lábujjhegyen jártam
nyomomban mindig a halál fészkelt
úgy féltem tőle, de most elfáradtam.
Édes mosolyom neki küldöm,
végtelenbe hívva incselkedek vele
a korláton járt táncom figyelve
látom, megremeg a keze.

Hatalmas ugrásaimban reszket, de hiába
mindig megtartom, elbírom testem,
nem volt még olyan gyilkos fájdalom
mitől a hídról a mélybe estem.
De most nem tart vissza semmi,
nem fogod eléggé csontsovány kezem,
nem tart meg gyengéd simogatásod,
létem szűnni vágyik, el messze innen.

Hajszálakon pörgök a keskeny fakorlát
elkorhadt törött darabjain,
hangosan reccsen, szívembe szúrva
ijedten állok meg hangjain,
s pillanatra szűz csendembe hullva
szalad vesztett álmom halálos óhaja,
s a napsugár göndör hajamba bújik,
érintése Isten legfinomabb sóhaja,

s e lágy érintéstől megbillen életem,
a pillanat félre ránt, elvesztem magam,
mosoly terült szét megszürkült arcomon,
s megfakul szemeimben kiszáradt tavam,
élvezem a halál hideg kezeinek
lassú követelőző csodás érintését,
végre eljutottam hozzá, s vígan tagadhatom
bennem nyugtalan világ létezését.

A híd elvezetett rég várt utamhoz
melyre sírás nélkül egyedül léptem,
ne sírj te sem kedves, amiért
a feneketlen mélyben némán elvesztem,
ne sirasd életem megkopott gyöngyeinek
hajnal lágy sóhajával szálló habjait
ezernyi kedves angyal kongatja érted,
életedért,  Istentől kapott harangjait.

Tüdőm fogságában született
sóhajom menedéket keres benned
elnézem lassú reptét, ereszkedik
hangtalan, s ellepi fakó szemed.

Tükrödben bátran megnézi magát,
visszamosolyog hamvas arcára,
szeplői csillagként hullanak
vörössé váló puha ajkadra.

Lassan bekúszik fogaid közt,
nyelvedet lágyan simítja,
torkodról kaparja fáradt szavaid,
hangjaid hófehérre mosva.

Dallamod hagyja szállni, szállni,
örökre megnézi elárvult szíved,
otthonába érkezik, s nem hisz
pokolban, sem fényes mennyben.

Szíved árva gyűrt gyolcsában
letörli útjának fekete sarát,
remegve ringatózik lelked habjában
feledve a fájdalmas magányt.

Nem aludtam, mikor a hajnal köszöntött,
lábam még utam porát rúgta
örök sétám fáradt perceiben
a remény a fülembe halkan súgta:
állj meg vándor, minden mozog körülötted
megérleztél, annyi vesztett idő van mögötted,
nyugodj, mint zsákmányra leső éhes állat,
szeress, mint anya, ki öleli a gyermeki vállat,
suttogj, mint szélben hullámzó ezer falevél,
alázkodj, mint öreg ki élete végén még pár percet kér,
emlékezz, mint utolsó napon az első sóhajra,
az első csókokat érezd újra és újra,
lásd az elfeledett mély égő szemeket,
érintsd, gyengéden mint a felhők az eget,
legyen leheletedtől párás a kikelet,
táncoltasd elnyomott, de tiszta lelkedet.

Lehajtott fejem lassan emelem, de már nincs ott,
mégis hozzá szólok egy csendes hangot:
Szakadhat rám ég, ágat törhetnek,
vihar utamra sziklát görgethet,
lehet testem sovány, beteg vagy halott,
tudom nem vagy itt, de én hozzád szólok,
bármi jöhet remény, bármi, hisz én érzem,
soha nem szűnik néma reszketésem!

Ha a Hold gyenge sugarai
a fákon hajnalban pihennek
bár nem látsz, engem
melléd ülve téged figyellek,
s míg szellő patak hűs vizét
lágyan remegve simogatja
álmod csendes táncát
figyelem, lelked cirógatva.

Akkor bont arcomon ágyat
az oly rég vágyott nyugalom
ha angyalok dallamát arany
szívedben halkan hallom,
s érzem néma otthonomba
hozzád már megérkezek,
ott elhagyja fáradt tüdőm
egy pillekönnyű lélegzet.

Hiába, szunnyadó tested
nem tud tiltakozni,
s míg a reggel páráját
szeretné vígan szétszórni,
odakint takarója alól
a természet zajban ébred,
ujjaimban érintésed vágya
vadul futkosva újraéled.


Ádáz kínjaimtól aléltan
míg benned bujdosom,
szótlan fakó ajkaid
halvány vörösre sóhajtom,
leheletemmel lelked
gyöngy fehérre festem
álmod kékre mossa
záporozó könnyem.

A színtelen szürke hajnal,
nyögve érzi vesztét,
ijedten lehúzza fekete
fájdalom leplét,
kimerült csillagjait
aludni küldi lágyan
majd szunnyadva elcsitul
az újraéledt mában.

Érzem lejár az időm
nem maradhatok nálad,
elárul a felkelő Nap ahogy
világítja összegyűrt ágyad
s ablakodon keresztül
sugaraival cirógatja hajad,
lassan búcsúzom tőled
de lelkem ölelve veled marad.

Istenhez értél...

Ezeregy esztendeje siklik életed
száraz olajággal szegélyezett úton
ujjaid fáradtan csendet játszottak
egy elkopott ócska gitárhúron

dallamában  hang és hangtalan aludt
gyöngyöket sírva repített az égen
majd tűzben egyként meghasadva
haláltáncot járt a megrepedt jégen

félelmetes ugrása némán sikított
szelte a felhők hófehér habját
fekete lepel gyenge Holdfényénél
megsimítottad Isten színezüst haját

érintésed reményt szült árva szemében
meglátta benned az igazi embert
kinyúlt hatalmas fáradt kezével
féltve szólt, s lassan magához emelt

Áldlak EMBER létem szürke porából
áldlak téged igaz tiszta szemedért
takarlak teremtésnek csipke fátylával
köszönetet mondva gyönyör lelkedért!

Rózsaszínbe zárva megtaláltam...

Rózsaszínbe zárva megtaláltam.
Nem létező kezdetek
csendes virága, rózsaszínbe rejtett
szavak suttogása
lehelte eltelt idők szirmának nyílását
lelkem halk jövőben szunnyadását.

Voltam koldus előtted esdeklő reménye,
ajkam folyton a panaszt remegte,
s lettem gyenge fáradt hajnal,
széllel szálló csöppnyi sóhaj,
s míg nőttek belőled fának ágai,
madárkaként reppentem rád,
és vérezve tovább szálltam volna,
ha nem húzna vissza tükröd, s a magány.
Így társad lettem, majd szerető anyád
arcod simogattam, oldottunk halált,
fátyol mögül láttam otthonom,
kéjben úszó lélegzet vonyította sápadt korom,
s nem tudom mivé váltam,
nem találom már gyötrelmem,
bátran járok zord világban,
megérkeztem,
elárulja reszkető kezem
megszületett, s nem múlik
pillanatokban megbújik,
marad a fájó, éhező ölelés,
gyönyörben múló szenvedés.

Mond mivé lettem,
semmi ágán ülve hol vagy bennem,
hajszál létnek végén lengek,
néha, néha felébredek,
de mosolygok, kacaj szüli létem,
végtelenbe szédült végtelenségem.

Álomba ringató

A kapu kinyílt, nem fogja semmi zár
lelkem lelkedben sóhajtva ki-be jár
nem fékezi meg ezernyi csillag
sem fekete felhőkben születő vihar
nem foghatja kéz a tüzes kilincset
szívem szelétől csendes ajtó libbent
felnőve egészen fetrenghetsz bennem
nem védi páncél fénytelen lelkem
világíts, melengesd árva kebleim
s ahogy tűzre lobbannak fakó szemeim
minden mi kedves e sáros földön
terített asztalra eléd kiöntöm
válogass csipkémből bátran kedvedre
ráterítem meztelen fáradt testedre
csókommal nyugodt álmot bocsájtok rád
kezeid selymében hagy nyíljon a világ.

Este együtt

Akarod, amikor lemegy a nap, hallani hangom remegését,
látni szemem gyenge tüzét, s annak lágy reszketését
míg sugara az eget elérve kacagva benned ébred,
halkan szólj kedves, ne hallja senki, hogyha tőlem kéred.

Majd lelkem sóhajával simítva megkapod csendes ölelésem,
csókjaim nem érintik ajkad, csak hallod szelíd nevetésem,
fülednek adok trillákat, szélként süvítenek szíved aranyáig,
kezeim érintése lágyan vasalja csillagjaidba mélyült ráncaid.

Táncolunk a tengernyi égen, s pörgünk angyalok dalára
szeretve futunk por lepte utunkon, tegnapból a mába
nem emlékezve reménytelen fájdalom forradó hegére
kéz-kézben, szem-szemben csobbanunk a végtelenségbe.

Meghalt világom

Tört szemem fénye friss szivárványon
benne szilánkok szikráztak ékes színeket
könnymosta festék fröcsköl szerte-szét
csendesen dalolom a halvány életet

hangomra földre hull ezernyi álom
lassan csapódik harmatos fűszálra
fetrengve zengi eltiport világom
elillan szívem minden vágyálma

hideg üresség tölti fájó lelkem
benne halál vet hatalmas bukfencet
tíz körmével kaparja ereim
feketére festi elkorhadt létemet.

Feketében szürkén nyomorom világít
nem bírom felemelni falfehér arcom
ütések sújtanak, csontomat törik
torkomat kitépve némítják hangom.

s tipornak mindent, mi számít a világon
meghalt a remény... meghalt az álom...

Újra eljössz

Rohanó percek
elárultak minket,
s futva futottak
villámgyors köröket,
mire nyitottam
fátyolos szemem,
nem is foghattam
selyem bőrödet.

Kiléptél ajtómon,
s elállt kacagás,
már elfújta a szél
vágyad illatát,
testemet perzselő
heves csókjaid,
lelkemet simító,
szíved mámorát.

Azóta keresem
ölelő csended,
de sehol sem lelem
e rideg világon,
szárnyaló emlék
elfáradt tüzében,
könnyeim itatják
szerelem virágom.

Lassan újra eljössz,
megfogod kezem,
szemembe nézve
némán sóhajtod,
míg ébreszt a hajnal,
s új nap keledez,
bennem örökre
otthonod találod.

Lassan távozom

Hajnal, látsz-e, hogy itt állok előtted megint,
szellőd arcomra csak némán rálegyint,
csillagjaid hangosan éltemen kacagnak,
míg felhőknek vígan engem mutogatnak:
nézzétek, egy fénytelen elárvult senki,
nem tanult meg az élettől ölelve szeretni,
nem karolja senki csak egy pillanatra,
teste, lelke nem más, csak egy röpke óra.
Nevessetek csak, a fájdalmas csendben,
bár nem éri dicsőség szürkén szálló létem,
e kis idő alatt szűz ember maradtam,
jöhetett fájdalom, pofon, vagy égő katlan,
nem söpört le semmi a hangtalan úton,
jutalmul most belépek utolsó kapumon,
s tudom, bár eddig egyedül mentem,
szívemmel hiába tisztán szerettem,
nincs ki emlékezik kezem érintésére,
szemem mélyére, karom ölelésére,
dalaimra, melyek nem zengtek oly szépen,
de figyelmet adtak egy légüres térben,
nem voltak álmok lehajtott fejem mögött,
lelkem szép lassan halálba költözött.

Nem tudtam soha vigasztalást adni,
nem tudtam érzékeny szellemet tiporni,
remegő szavaim őszintén szóltak,
néma imáim mégis sorra buktak,
elbújva szenvedtem senki meg ne lásson,
homályba veszett minden arcvonásom,
ki-ki hátra fordult, szemében sajnálat,
nem kellettem e fényes, hangzatos világnak.

Távozásom így legyen susogó szél,
mi napkeltéről vallva halkulva beszél,
legyen gyenge sóhaj a harmatos levélen,
csillámló remény egy koldus szemében,
fák gyenge ringása egy tavaszi napon,
legcsendesebb dallam egy tiszta gyermekszájon,
búcsúzásom érintse a a kékben úszó eget,
öröm könnyei tápláljanak szikes földeket,
s szülessen benne ezernyi élet,
űzzön el a Földről minden sötétséget.

Átadtam magam

Porszemekkel vergődve átadtam magam a mának
nem érdekel a tegnap,
nyelvet nyújtok a hangtalan magánynak
szenderegve nézem a holnapot is
nem állít meg, ha meghalok is
én már itt maradok
konghatnak fejem fölött hatalmas harangok
vethet keresztet fejemre az ég
élem a napom, ragyogjon a lét.

Hisz ha telik a ma s lépek tovább
halálom látom, testem, mi sovány
megszürkült bőrömet nézem a jövőben
kiszáradt számmal szavaim lehelem
reszketve nyúlok az emlékek után
szemed fénye álmomban oly halovány.

Lelkem most még érzi ölelésed
bár tagadva múlik ez a rusnya élet
de ma maradok, némán, elbújva
ne láss engem, csak szólj a légbe súgva,
csalogass elő hideg rejtekemből
vigyázz rám, hisz a hangos szó
kegyetlenül megöl.

S semmiként ott vagyok, hátul,
lelkem fényedben többé nem árvul
cserébe segítek a szemedet kinyitni,
s ha elgyengülsz elmondom
hogyan tudsz szeretni,
kérdésekkel mutatok édes vágyadra
vezetlek, míg kinyílik boldogságod ajtaja,
ott majd elengedem reszkető kezed
de nem búcsúzok, a hátad mögött mindig ott leszek Neked.

Gyönyör lelked

Megosztottad velem a csendet,
mint szélvihar söpört át szobámon,
szemed árva szűz fényében
magam mindig megtalálom,
ahogy sötét mélyével ölelve izzik,
húz egyre lentebb a halálba,
néha lépve, néha futva,
néha órákra meg-megállva.
S míg megérkezem a pillanatba,
mi újra szül minden holt napot,
némán karolom gyönyör lelked
és köszönöm,
addig benned maradok ♥

Ne sírj ég

Ne sírj ég,
hisz újra látod,
ne félj, 
nincs már
vergődő magányod,
itt maradt illatok,
emlékek,
ujjamon hagyott
bőre bársonya,
nyakamon
forró lehelet,
magammal vihetem
bárhova,
cipelhetem
járatlan
hangtalan utamon,
szívem rejtekén
őrzöm,
s megtalálom.
Mosolyogj hát
hagyd a Napot
az égen ragyogni,
visszajön,
ne félj,
látod még lelkünket
némán táncolni!

Menj el hajnal

Lágyan simítaná arcom a hajnal,
szelíden nyitná pihenő szemem,
halk nyújtózkodó üde madárdal
csiklandozná még szendergő fülem.


Szeretve keltene, ölelne engem,
de fáradtan rálegyint kezem,
hisz semmi szigetén vándorol lelkem
nyugalmam remélve ott keresem.


Most menj, ne kelts fel, óh szerelmes
éjből születő örök ébredés,
cinkos széllel nyargalj tova csendben
mert oly hosszú e-fájó létezés.


Hagyd óráim bennem megpihenni
lehunyt pilláim mögött nesztelen
rövidebb a sárfoltos nappal
ha elhalasztom gyötrő reggelem. 

Csillagként élednék

gyöngyben tükröződik rettenet múlt
félve ível át gyönge gömb termetén
szívbe forrasztott szavakat feledvén
fennkölt szikláról vad mélységbe hullt

esése sasnak  reptéhez hasonló
siklik végtelen dér hideg kőágyán
könnyeket rebegve hallhatod hálám
fájdalmam szikla lelkébe hatoló

bár feledném bőrömbe vésett jelem
bár elszállna végleg bűnös szellemem
s tisztulva, új nap szelíden  ébrednék

hajnal vígan csilingelne bennem
s ölelnéd, fognád fényszőtte testem
halálból fényes csillagként élednék.

Seperted múltam

Házam ajtaján kopogtattál halkan,
ember fülnek néma apró dallamokban
szinte simogatva, szeretve tetted
félve nyitottam ki, hullámot reszketve
szemem előtt kéken besurrantál, csend
hátad mázsás súlytól fájva görnyedt meg
táskádban zord, elzárt múltam hoztad
megmutatom, gyere, ne félj, óvlak! mondtad.
Rettegtem látni, féltem könnyektől
harsány pofonoktól, haldokló lélektől
mégis kinyitottad, szabaddá engedted:
hangos sikítások repültek nevetve
fülsértő szavak, üres tekintetek,
érintés nélküli elhagyatott percek
Fetrengtem ismét míg Te csak néztél
szemed fátylával ölelve könnyeztél
engedtem bánatom egyre-egyre messzebb
míg szálltak magasba én megpihentem benned
csipkével takargattad megszenvedett lelkem
borzongva érzetem, most már hazaértem
karod mélyén óvva, szorosan öleltél
álomba ringattál, majd életbe emeltél.

Sírjon most minden szenvedett szavam
ereklyém rikoltása elhalkuló dallam
már nem fáj, fényeddel megszánva szedted
véres fogú éhes kutyák elé tetted
míg én karjaidban ölelve aludtam
elűzted minden könnyben úszó múltam. 
ha Te nem lennél, nem lennék Én sem
sosem aludhatnék lélek melegében

Halálom éneke

Eldaloltam tengernyi halálom
szerte szórtam életem gyöngyeit
feketében úszó vak vajúdásom
elkorhadt sáros göröngyeit.

Nem számított sosem szavam
nem figyelte senki életem
sárban húztam alélt magam
némán zengtem szótlan énekem.

Hiába fogtam reszkető kezed
tagadtad csendben létemet
mától hangtalan társad leszek
nem látod sikító végemet.

Boldoggá könyörgött sóhaj
esdeklő elfáradt harcok
szíved csókjából halkan fogant 
ujjammal megfestett arcod.

Szenvedély nélkül szült vágy
kényszerből adott rideg ölelés
nedvben úszó forró nászágy
szerte suttogott remegés.

Ne haragudj silány énemért
lassan menetelek el, tova
nem küzdök múló létemért
hova menjek, mond hova?

Nem szaladgál már köröttem
csak rusnya árnya halálnak
félelmemet vérbe töltve
átadtam végső pusztulásnak.

Végre

Mily fájó a nap vérpiros ébredése
mint gyémánttá oltja a hajnal cseppjeit
fűszálak gyenge szélben lebegése
ringatják lelkem halott tincseit,

tüdőm immár forró hőt lélegzik
tűz porlasztja végig elhaló torkom
testemen hömpölyögve némán elvérzik
s lassan elmúlik széttaposott korom.

már új hajnal nem kél elaludt parázzsal
kihunyt az összes lázadó világ
elzengett minden hangzatos madárdal
életért sikított hervadt búzavirág

megállt a patak is, nem sodor semmit
halak nem úsznak a megzavart vizeken
a kaszás a réten asztalt terít
vészt hegedül elnémult szívemen

testem terítékén mozdulatlan szunnyad
s a démon a döghúsból bőszen falatoz
eltünt a lelkem, elfogy a testen
végre Istenem, végre halott vagyok

Lehelet finom csipke...

a nap sugaraiból éled kezed,
lelkemen hófehér csipkét szőve
meghasad régmúlt fájdalmam,
s mint porcukor hull kies földre,
te lehajtott fejjel sepred szelíden
sepred könnyeiddel küzdve
arcom sokszín ravatalán
karjaidban könnyen feledve
temetve elsírt éber álmom
benned halok örök életre.

Házam

Házam korhadt fa odúja
lombjai árnyékkal segítnek
villanyom ezer fénylő csillag
estémen tücskök zenélnek,
de a hajnali bölcs szelek
arcomra színeket festenek
halálom szürkére mázolják
vöröset kap arcom szégyene.

Mond, boldogságom
milyen szín lehet
ha Isten elhasználta
az összes csodás kéket?
és milyen lesz lelkem ha Ő
felhőket öntötte fénylő fehérre?
vágyaim színeit az ibolyára,
s nyugtató zöldet a füvekre lehelte.

Nem maradt más szín,
csak  vörös és szürke
s rettegett fekete
testem múló éltje
mire árnyak raknak
súlyos köveket
mázsával terhelve
halványuló fényemet.


Házam korhadt fa odúja
lombjai árnyékkal segítnek
nem adnak utat
csapongó reménynek
szűk lakom hideg
mindenhol szorítnak
kitörnék de szabadságomba
félelmek vonyítnak

Reszketek könnyem alatt
némán vele görnyedek
esdekelve nézem
bentről a csodás fényeket
kiabálok Neked, kérve kérek
adj éltemnek ezer halvány színt
vagy pusztuljon a házam
fullasszon csendet, omoljon a híd!

Fázva kértem karjaid

hangtalan kiáltó riadt élet
várlak, és fázva jajgatva kérlek
gyere, ölelj a messzeségbe
csókolj lelkemet mélybe emelve,
s szendergő robbanó szirtekbe
vad hullámzó tengerbe
dobálj, rohanjon vérem
dobálj, légy lüktető kéjem
kérlek, remegve kérlek
dobj a tűzre fénylő kék méreg.

S ha itt vagy, úgy köszöntlek,
mintha,láttalak volna már
áldva köszönöm csended
mi benned halva hál
szikrákkal lobbantlak
testedben lebegek
gitárod húrjaim
vágyakat pengetek
s mikor már dobbanástól
aléltak leszünk
lihegve figyeljük
hogy száll a lelkünk.

Megpihenünk,
mint szelíd élet pihen az Istenben
mint kifacsart szivárvány
a fehér fellegen,
sóhajunk egy lesz
EGY a mennyekből
cseppek hullanak
az izzadt tenyeredből
mikor megsimítod
reszkető arcom
már sohasem fázom
mert karjaidban alszom.

Csókot adtam a halálnak és visszacsókolt

Csókot adtam a halának
tapadva csüngtem jeges ajkán
hadat üzenve a férges mának
lettem félelmében én a halál.

Bebújtam vámpír fogaihoz
nyelvemet véresre hasítva
nyálam égette fekete torkát
menekült volna sikítva.

De szájam futni nem engedte
körbefogtam csontos nyakát
csak csókoltam őt megverve
s raktam csontvázak száradt halmát.

Rettegve karmolt éles körmével,
nyüszített szüntelen bennem
fekete lelke sáros ködével
hörögve haldoklott velem.

Néztem szikrázó szemét
elfedtem homály látását
simogattam árnyból szőtt kezét
élesztve szörnyeteg vágyát.

Csókot adtam a halálnak
és ő visszacsókolt féktelen
hadat üzenve a férges mának
megszületett a végtelen.

Megállt az idő

Most már nem változik semmi,
csak állok a fekete csillagos ég alatt,
hűs harmatot próbál a hajnal lehelni,
ahogy a szívemben végtelen űr maradt.

Végleg megállt a rohanó idő,
betegen repíti pók szőtte álmát,
szélfújta könnyei nem mossák éjjel,
vándorok elnyűtt poros ruháját,

csak szendereg, fejét felhőre hajtva,
s álmában óramutatókkal pöröl,
valóság vér rajzolta számlapjain
lüktető dobszólóval gyötör.

De most megáll végre,
nem telik a percnek sikító kora,
nincs halva született csonkolt jövő,
sem nélküled eltelt gyötrelmes óra.

Hajnali ima

Mi atyánk, ki vagy a mennyekben,
ki vagy, de nem érted vánszorgó lányod,
elötted térdelek gyilkos szilánkokon,
néked, ha könyörgök, mond miért nem látod?

Fénytelen szememben
nincs elég alázat,
talán szívem túl hangosan dobban?
vagy kérsz Istenem kiáltó hangokat,
miket ajkamon sohasem hordtam?

Szenteltessék meg a Te neved,
mikor elveszed gyengülő lelkem,
hagyj engem gonosz emberként élni,
feledve szelíd, felesleges létem.

S ha eljön Te országod, néma tiszta fényben,
bebocsájtásod Uram, ne félj, nem kérem,
csak szeretve áldalak a poklok tüzében,
halkan fohászkodva, mert ellened vétkeztem.

Meglakolok bűnömért, üss engedem...

Akartad, s most nézd
szurkot könnyezem,
szikláktól nehéz tüdőm,
vasként lóg két kezem,
s dobhártyám finom szövetét
tőröd pengéje szabdalja,
boldog vagy most ? mond
Óh létnek büszke atyja

Boldog, szálkás síromra
véremmel fested arcom
őrült ámokfutásodban
zord halálom látom
s hogy mégse lássam,
szemem gyenge tükrét
isten íjában kilőve
nyiladdal töröd szét.

Most bűnhődnöm kell,
ezért állom mérgedet,
ádáz vétkeim hajnalán
holnapba cipelem létemet,
most ostorozz ordítva
csapold meg véremet,
taposd moslékba
gyarló lelkemet

...ne hagyd abba, hisz Istennel vétkeztem!

Az elveszett

Fáradt üvöltésben hallom hangom
menekít minden vérsíró felleget
gyilkolva siklik, szétrepeszt hegyeket
robbanva születik bánatos kőhalom,

Gyötrelemben hasadt vérző lelkek
látjátok szél'tiporta  férges utam,
könnyáztatta porban fájva indultam
haldokló Istenem újra elveszett.

Illatát sem lelem rothadt bűz között
sóhajom lopva pokolra költözött
sziklához rejtette szétporladt testét.

Holtakban rekedt fuldokló gyönyör
őrült démonok sikoltása gyötör
ördög áldotta hanyatló lelkét.

Illattá vált a csend...

Illattá vált a csend
hulláma bejárta szobám
ráhullott testemre
lett finom lenge ruhám
besurrant orromon
hogy szívemhez érjen
ereimben elolvadt
színezte fakó vérem.

Vágytam a csendet
benne néma szavaid
lelked tavának
tiszta finom habjait
szemeddel küldött
gyengéd ölelésed
bennem születő
hangtalan reményed.

Illattá vált a csend,
bejárta a szobám,
itt vagy velem mindig,
de fényed halovány,
mégis simogatsz
simogatsz örökké
csókod sóhajai
változtak könnyemmé...

Vakságom újra vágyom

Vak voltam, nem láttam arcod,
sem körülötted a fényeket,
tapogattam e szagmentes világot
s jártam szakadék széleket,

de nem, sohasem féltem,
lelkem sötétje magam voltam,
némasággal kísértem ezt,
mindig ridegen és holtan,

de illatod lassan szállt felém,
a sötétségben Isten megáldott.
színek születtek szelíden belém,
életet küldött, nem fakó álmot,

s halálból született szemem,
láttam virágokat, kéklő eget,
láttam felhő szerelmes táncát,
s hogy lábammal hová megyek.

De látom halvány arcod is
rá gond szőtt mély ráncokat,
ajkad szótlan reszketését,
szemedben vívott ádáz harcodat.

Bár ne látnék, lennék vak újra,
s csak érezném tükör lelked,
nem fájna örök árvaságod
és rabláncra vert fehér tested,

Én csak tapogatóznék tovább
kínzó hajnali félhomályban,
eltűnt harmat, s sóhaj lennék
szíved sötét árnyékában.

Majális

Vidáman szökken egy kisfiú
szemének mosolya szívembe bújik
Napban fénylő nevetése
Isten ölébe gyöngyökben hullik,

ahogy vattacukor illata száll feléje,
kipirult arcán megannyi vigyor
kezében sok-sok színes léggömb,
pónik közt rohangálva vígan dalol,

s csak kacag, kacag féktelen erővel
bele a kéklő tiszta égboltba,
gyenge szellő követi táncát,
s öleli remény áldott sóhaja,

s egyszerre gyenge leszek,
az idő némán áll körülöttem,
madarak születnek percek helyett,
vég nélkül szeretlek te drága gyermek.