Vak voltam, nem láttam arcod,
sem körülötted a fényeket,
tapogattam e szagmentes világot
s jártam szakadék széleket,
de nem, sohasem féltem,
lelkem sötétje magam voltam,
némasággal kísértem ezt,
mindig ridegen és holtan,
de illatod lassan szállt felém,
a sötétségben Isten megáldott.
színek születtek szelíden belém,
életet küldött, nem fakó álmot,
s halálból született szemem,
láttam virágokat, kéklő eget,
láttam felhő szerelmes táncát,
s hogy lábammal hová megyek.
De látom halvány arcod is
rá gond szőtt mély ráncokat,
ajkad szótlan reszketését,
szemedben vívott ádáz harcodat.
Bár ne látnék, lennék vak újra,
s csak érezném tükör lelked,
nem fájna örök árvaságod
és rabláncra vert fehér tested,
Én csak tapogatóznék tovább
kínzó hajnali félhomályban,
eltűnt harmat, s sóhaj lennék
szíved sötét árnyékában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése