Ha a Hold gyenge sugarai
a fákon hajnalban pihennek
bár nem látsz, engem
melléd ülve téged figyellek,
s míg szellő patak hűs vizét
lágyan remegve simogatja
álmod csendes táncát
figyelem, lelked cirógatva.

Akkor bont arcomon ágyat
az oly rég vágyott nyugalom
ha angyalok dallamát arany
szívedben halkan hallom,
s érzem néma otthonomba
hozzád már megérkezek,
ott elhagyja fáradt tüdőm
egy pillekönnyű lélegzet.

Hiába, szunnyadó tested
nem tud tiltakozni,
s míg a reggel páráját
szeretné vígan szétszórni,
odakint takarója alól
a természet zajban ébred,
ujjaimban érintésed vágya
vadul futkosva újraéled.


Ádáz kínjaimtól aléltan
míg benned bujdosom,
szótlan fakó ajkaid
halvány vörösre sóhajtom,
leheletemmel lelked
gyöngy fehérre festem
álmod kékre mossa
záporozó könnyem.

A színtelen szürke hajnal,
nyögve érzi vesztét,
ijedten lehúzza fekete
fájdalom leplét,
kimerült csillagjait
aludni küldi lágyan
majd szunnyadva elcsitul
az újraéledt mában.

Érzem lejár az időm
nem maradhatok nálad,
elárul a felkelő Nap ahogy
világítja összegyűrt ágyad
s ablakodon keresztül
sugaraival cirógatja hajad,
lassan búcsúzom tőled
de lelkem ölelve veled marad.