Korláton táncolok

Ócska híd csúszós korlátjára szült anyám
életem lábujjhegyen jártam
nyomomban mindig a halál fészkelt
úgy féltem tőle, de most elfáradtam.
Édes mosolyom neki küldöm,
végtelenbe hívva incselkedek vele
a korláton járt táncom figyelve
látom, megremeg a keze.

Hatalmas ugrásaimban reszket, de hiába
mindig megtartom, elbírom testem,
nem volt még olyan gyilkos fájdalom
mitől a hídról a mélybe estem.
De most nem tart vissza semmi,
nem fogod eléggé csontsovány kezem,
nem tart meg gyengéd simogatásod,
létem szűnni vágyik, el messze innen.

Hajszálakon pörgök a keskeny fakorlát
elkorhadt törött darabjain,
hangosan reccsen, szívembe szúrva
ijedten állok meg hangjain,
s pillanatra szűz csendembe hullva
szalad vesztett álmom halálos óhaja,
s a napsugár göndör hajamba bújik,
érintése Isten legfinomabb sóhaja,

s e lágy érintéstől megbillen életem,
a pillanat félre ránt, elvesztem magam,
mosoly terült szét megszürkült arcomon,
s megfakul szemeimben kiszáradt tavam,
élvezem a halál hideg kezeinek
lassú követelőző csodás érintését,
végre eljutottam hozzá, s vígan tagadhatom
bennem nyugtalan világ létezését.

A híd elvezetett rég várt utamhoz
melyre sírás nélkül egyedül léptem,
ne sírj te sem kedves, amiért
a feneketlen mélyben némán elvesztem,
ne sirasd életem megkopott gyöngyeinek
hajnal lágy sóhajával szálló habjait
ezernyi kedves angyal kongatja érted,
életedért,  Istentől kapott harangjait.