Hajnal, látsz-e, hogy itt állok előtted megint,
szellőd arcomra csak némán rálegyint,
csillagjaid hangosan éltemen kacagnak,
míg felhőknek vígan engem mutogatnak:
nézzétek, egy fénytelen elárvult senki,
nem tanult meg az élettől ölelve szeretni,
nem karolja senki csak egy pillanatra,
teste, lelke nem más, csak egy röpke óra.
Nevessetek csak, a fájdalmas csendben,
bár nem éri dicsőség szürkén szálló létem,
e kis idő alatt szűz ember maradtam,
jöhetett fájdalom, pofon, vagy égő katlan,
nem söpört le semmi a hangtalan úton,
jutalmul most belépek utolsó kapumon,
s tudom, bár eddig egyedül mentem,
szívemmel hiába tisztán szerettem,
nincs ki emlékezik kezem érintésére,
szemem mélyére, karom ölelésére,
dalaimra, melyek nem zengtek oly szépen,
de figyelmet adtak egy légüres térben,
nem voltak álmok lehajtott fejem mögött,
lelkem szép lassan halálba költözött.
Nem tudtam soha vigasztalást adni,
nem tudtam érzékeny szellemet tiporni,
remegő szavaim őszintén szóltak,
néma imáim mégis sorra buktak,
elbújva szenvedtem senki meg ne lásson,
homályba veszett minden arcvonásom,
ki-ki hátra fordult, szemében sajnálat,
nem kellettem e fényes, hangzatos világnak.
Távozásom így legyen susogó szél,
mi napkeltéről vallva halkulva beszél,
legyen gyenge sóhaj a harmatos levélen,
csillámló remény egy koldus szemében,
fák gyenge ringása egy tavaszi napon,
legcsendesebb dallam egy tiszta gyermekszájon,
búcsúzásom érintse a a kékben úszó eget,
öröm könnyei tápláljanak szikes földeket,
s szülessen benne ezernyi élet,
űzzön el a Földről minden sötétséget.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése