Rózsaszínbe zárva megtaláltam.
Nem létező kezdetek
csendes virága, rózsaszínbe rejtett
szavak suttogása
lehelte eltelt idők szirmának nyílását
lelkem halk jövőben szunnyadását.
Voltam koldus előtted esdeklő reménye,
ajkam folyton a panaszt remegte,
s lettem gyenge fáradt hajnal,
széllel szálló csöppnyi sóhaj,
s míg nőttek belőled fának ágai,
madárkaként reppentem rád,
és vérezve tovább szálltam volna,
ha nem húzna vissza tükröd, s a magány.
Így társad lettem, majd szerető anyád
arcod simogattam, oldottunk halált,
fátyol mögül láttam otthonom,
kéjben úszó lélegzet vonyította sápadt korom,
s nem tudom mivé váltam,
nem találom már gyötrelmem,
bátran járok zord világban,
megérkeztem,
elárulja reszkető kezem
megszületett, s nem múlik
pillanatokban megbújik,
marad a fájó, éhező ölelés,
gyönyörben múló szenvedés.
Mond mivé lettem,
semmi ágán ülve hol vagy bennem,
hajszál létnek végén lengek,
néha, néha felébredek,
de mosolygok, kacaj szüli létem,
végtelenbe szédült végtelenségem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése