Lágyan simítaná arcom a hajnal,
szelíden nyitná pihenő szemem,
halk nyújtózkodó üde madárdal
csiklandozná még szendergő fülem.
Szeretve keltene, ölelne engem,
de fáradtan rálegyint kezem,
hisz semmi szigetén vándorol lelkem
nyugalmam remélve ott keresem.
Most menj, ne kelts fel, óh szerelmes
éjből születő örök ébredés,
cinkos széllel nyargalj tova csendben
mert oly hosszú e-fájó létezés.
Hagyd óráim bennem megpihenni
lehunyt pilláim mögött nesztelen
rövidebb a sárfoltos nappal
ha elhalasztom gyötrő reggelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése