Házam ajtaján kopogtattál halkan,
ember fülnek néma apró dallamokban
szinte simogatva, szeretve tetted
félve nyitottam ki, hullámot reszketve
szemem előtt kéken besurrantál, csend
hátad mázsás súlytól fájva görnyedt meg
táskádban zord, elzárt múltam hoztad
megmutatom, gyere, ne félj, óvlak! mondtad.
Rettegtem látni, féltem könnyektől
harsány pofonoktól, haldokló lélektől
mégis kinyitottad, szabaddá engedted:
hangos sikítások repültek nevetve
fülsértő szavak, üres tekintetek,
érintés nélküli elhagyatott percek
Fetrengtem ismét míg Te csak néztél
szemed fátylával ölelve könnyeztél
engedtem bánatom egyre-egyre messzebb
míg szálltak magasba én megpihentem benned
csipkével takargattad megszenvedett lelkem
borzongva érzetem, most már hazaértem
karod mélyén óvva, szorosan öleltél
álomba ringattál, majd életbe emeltél.
Sírjon most minden szenvedett szavam
ereklyém rikoltása elhalkuló dallam
már nem fáj, fényeddel megszánva szedted
véres fogú éhes kutyák elé tetted
míg én karjaidban ölelve aludtam
elűzted minden könnyben úszó múltam.
ha Te nem lennél, nem lennék Én sem
sosem aludhatnék lélek melegében
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése