Tüdőm fogságában született
sóhajom menedéket keres benned
elnézem lassú reptét, ereszkedik
hangtalan, s ellepi fakó szemed.

Tükrödben bátran megnézi magát,
visszamosolyog hamvas arcára,
szeplői csillagként hullanak
vörössé váló puha ajkadra.

Lassan bekúszik fogaid közt,
nyelvedet lágyan simítja,
torkodról kaparja fáradt szavaid,
hangjaid hófehérre mosva.

Dallamod hagyja szállni, szállni,
örökre megnézi elárvult szíved,
otthonába érkezik, s nem hisz
pokolban, sem fényes mennyben.

Szíved árva gyűrt gyolcsában
letörli útjának fekete sarát,
remegve ringatózik lelked habjában
feledve a fájdalmas magányt.