észrevétlen suhant ki a darabokra tört ablakon
szaladt végig a hidegtől dermedt sötét utcán
szaladt a halálba, csendbe hanyatlón,
ki a végtelen fájdalomban elfáradt koszos térre
hol születésem könnyes szemekkel sóhajtottam
hol a víz csobogásának gyenge dallamain
lelkeddel, néma Hold fényében sírva táncoltam
s most felednem kell
feledni a szívben fürdő megtisztult lelkedet
feledni a remegést, az egymásban töltött
ezer esztendőre nyúló roskadó perceket
a tegnapot, minek minden rezzenése
jéghideg ujjaimban még fájón lüktet
testemet borító kiszáradt bőrömbe
hervadó tengerkék árvácskát ültet
s csendben eléri a rohanó pillanatban
végtelenbe nyúló hófehér felleget
semmibe vész, az örök semmibe, hol
Isten kinyit egy féltve őrzött hangtalan termet
és csipkébe vont ágyat vet az elhullott tegnapnak
miben az érzésekbe zárt suttogások
simogatásokba fojtva örökre meghaltak
Ragyogó... remekelsz!
VálaszTörlés