Ezeregy esztendeje siklik életed
száraz olajággal szegélyezett úton
ujjaid fáradtan csendet játszottak
egy elkopott ócska gitárhúron
dallamában hang és hangtalan aludt
gyöngyöket sírva repített az égen
majd tűzben egyként meghasadva
haláltáncot járt a megrepedt jégen
félelmetes ugrása némán sikított
szelte a felhők hófehér habját
fekete lepel gyenge Holdfényénél
megsimítottad Isten színezüst haját
érintésed reményt szült árva szemében
meglátta benned az igazi embert
kinyúlt hatalmas fáradt kezével
féltve szólt, s lassan magához emelt
Áldlak EMBER létem szürke porából
áldlak téged igaz tiszta szemedért
takarlak teremtésnek csipke fátylával
köszönetet mondva gyönyör lelkedért!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése