Oly szépen simogatott hangod
mint ahogy az édesanya
simítja kezét gyermeke homlokán
mikor láztól égő arcának
már nem tud másként enyhet adni
s kétségbeesésében nem maradt
csak a remény
hátha átragad a forró lüktetés kezére
s felszabadítja beteg gyermekét.

De a szó immár gyilkos.
Te nem látod?
Halott nádat ringat a tó
s a halak sem úsznak már,
lágy örvény sodorja őket távolabb.
A tavirózsa sem nyitja ölét
dermedten ring a hullámok ágyán.
S a föld felett szálló tavaszi szél
hiszi szabadon siklik, mégis kötve van,
kötve ezer kikelet napsugarához,
ezer hajnal sikító madárdalához.
S ha a tavasz múlik, múlik ő is,
nem dönthet sorsa felől.

Csönd van nálam,
s míg csillagok helyett megannyi
gyöngy ragyogása világítja életed,
én nem kínálhatok neked kék eget,
de ha én gyöngy lennék,
lentebb kúsznék az ég aljára,
szemedre szórnám halvány fényem,
hogy láss az úton,
ha eltévednek lépteid.

Nem láttam még gyermek arcán

kristály fényét az örömnek

íly erősen felragyogni,

elnyűtt koldusruhába bújt 

árva szívemben

a gyertya lángját fellobbanni,

s karácsonyfa ágán

azokat az anyakönnyből szült gömböket,

nem láttam még,

de most itt van minden

előttem mosoly, hála, 

csillagragyogású könnyek,

még a tűlevelek is ünneplőbe öltöztek.

 

Térdre rogyott áhítattal nézlek,

kezed könyörögve adta ajándékát,

szalaggal gondosan átkötött

álommal szőtt dobbanását

szívnek és életnek.

De félek, kevés mit én adok,

kevés egy hárfa húrt simító 

asszony keze, 

szerelmes versbe sóhajtott

forró lehelete,

s szeme, 

mi meleg otthont oszt meg véled, 

mosoly, mely megfürdet,

szelíden ágyra fektet,

bársonnyal takar téged, 

félek, kevés....

Hisz másom nincs, 

csak szerelem és lélek, 

s  míg ölemben fáradtam megpihensz

a szívembe csókolt első

ünnepről mesélek.

Sár borít még

Mindent elhagyok, 
mit a sors rámpakolt,
sárba lököm szívem elszáradt szirmait,
élet csókjából nem kérek újból,
füleim kizárják harsány hangjait,
szörnyű fogai az emberi létnek,
oly sokszor martak,
oly sokszor bántottak,
ajkam kicsorduló vércseppjeiből
kapzsi vámpírként oly sokan ittak,
hogy én magam szomjazom,
kérlek adjál innom!
Tested harmatos nedvéből
fakaszd vizemet,
érintsd ajkaimhoz,
hűtsd vele égető, lüktető sebemet,
csorgasd nyelvemre,
mert nem hallik szó elszáradt torkomról,
s míg öledben szorosan megtartasz,
csak nyitott szemmel csókolj!
Sajátomként 
akarom elmélyült szemeid,
tudjam, mi az a tűz, mi belőled felhevít,
mi az mitől szívem dübörögve táncol,
száz alakban bújsz belém,
amerre nézek száz alakban játszol,
száz pár kéz simít,
s hátrahajtom fejem,
nem rezzen ajkam, 
mozdulatlan testem,
s te belém bújsz,
hisz elférünk egyetlen testben,
belülről oly szép szívet melengetni,
fájó szavak helyett
némán zenélni,
s meghasadni a gyönyör
szerelmes kapujában,
repülni holnapba, 
meghalni a mában,
siklani, megdermedt lábakkal
a kékben úszó fényre,
érintések, sóhajok tüzében
fehér porrá égve.
De most cak a hullámok szaladnak,
hosszabbítják álmom,
szelíden szeretlek, mert egyszer
Isten előtt kell tiszta szemmel állnom.

Mindent elhagyok,
mit a sors rámpakolt,
sárba lököm szívem elszáradt szirmait,
élet csókjából nem kérek újból,
füleim kizárják harsány hangjait,
szörnyű fogai az emberi létnek,
oly sokszor martak,
oly sokszor bántottak,
ajkam kicsorduló vércseppjeiből
kapzsi vámpírként oly sokan ittak,
hogy én magam szomjazom,
kérlek adjál innom!
Tested harmatos nedvéből
fakaszd vizemet,
érintsd ajkaimhoz,
hűtsd vele égető, lüktető sebemet,
csorgasd nyelvemre,
mert nem hallik szó elszáradt torkomról,
s míg öledben szorosan megtartasz,
csak nyitott szemmel csókolj!
Sajátomként
akarom elmélyült szemeid,
tudjam, mi az a tűz, mi belőled felhevít,
mi az mitől szívem dübörögve táncol,
száz alakban bújsz belém,
amerre nézek száz alakban játszol,
száz pár kéz simít,
s hátrahajtom fejem,
nem rezzen ajkam,
mozdulatlan testem,
csak imám reszket könnyes pillámon,
imám az életért, mit el kellett hagynom,
feledjem végre
e szennyes ruhában taposott
elfeslett világot,
selyempapír lelkemen
egy fekete paca hagyott bűzlő foltot,
hiába csókolnád le rólam
ezernyi elcipelt terhem,
belém sóhajtod saját bűneid,
s én elkárhozva állok
egy elfeketült testben
hol bűnöm lemoshatatlan....

de holtomig szeretlek
Isten oltalmában sohasem feledlek.

Veled hajnalban

Félrelebbent a függöny.
Kérés nélkül suhant be a hajnal az ablakon,
elém térdelt, sóhajtása megpihent
ernyedten lógó vállamon,
harmatos csókjának hűs érintésébe
testem megborzongott,
könnyemmel egybe forrva
hullámokban tört rám a vágy,
s a vágyban újrakelt hiányod.
Miközben lágyan simogatott a Hold
lángok táncoltak szívemben,
gondolatok suhantak át agyamon,
dübörögve álltak meg szememben,
hogy lássalak... mellettem.
Szavak nélkül értem szavad,
hív a lelked, eldőlt falad,
fetrengésbe halt tegnapod,
kezem, szemem, ölem kapod...
de torkomról nem hangzó mondatok
lelkem virágait gyilkolják,
titkaimban megbújt Isten,
esdekelve kéri a mát..
s eltemeti a tegnapot,
mert tudja, a holnapba belehalok.
Hajnalnak halkan zengő hangjára
kapkodva engedtem magam,
mikor a csillagok már a széllel szálltak
a végtelen mennybolt alatt,
lelkeink csillogva egymásra vártak,
egy pillanatig egymást figyelve
csak álltak... álltak,
végül összeborultak egy árnyakkal szőtt
elfáradt világba,
együtt élve, együtt táncolva,
s félelem nélkül sétálnak a halálba
hisz a szerelem az...

Tedd amit kérek! szemem kútjából mérd
szomjoltó vízedet
testem illata lélegzethez juttat
amíg karjaid közt megpihenek
és add ajkaid, hisz csókod élettel tölti
kiszáradt vénám medreit
tüzes ölelésed forrásig hevíti bőrömön
villámló szenvedély hirtelen áradó nedveit
s a gyönyör kapujához érünk...

látod? ennyi az életünk!!!

Zűrzavar

Még csönd.
Az ég elkevert paletta.
Mámor, angyalszárnyak, vér...
Végtelen szivárvány.
Sas pengeként hasítja az ébredező napot.
Hazug szavak ostora csap le.
Ott fönt.
Az élet feladta.
Isten semmit sem kér.
Szerelem, harc, ármány.
A Hold egy pillanatra halott.
Egyedül vagyok, mond, hol vagy te?

Csevegés vége

Megérkezem

Ha megteremtetted otthonom
Én mindig benned, hazaérkezem,
Lakhatsz a felhőkön, vagy a Holdon,
Nincs út, mit hozzád meg nem teszek.
Szemedben selyemmel vetett ágyon
Áldott hallgatásban megpihen lelkem
Isten nektárként csepegteti álmom
Tejbalzsammal keni csipke testem.

Fülemben suttogott dallamok táncolnak,
Lüktetésük átjárja elfáradt kezem,
Simogat ajkad mézízű párája,
A mennybe a gyönyör csillagát fested.

Karjaidban csitul néma reszketésem,
Lassan a köd is könnyezve áll tova,
Nincs fájó, gyötrő szenvedésem,
Megnyugszom e hófehér szent templomba...