Áldalak Istennek

Ne tudd azt, mit szemem mögé

féltőn rejtettem el,

mi bennem szaladgál minden 

áldott reggel,

simogatja pilláim, mert 

ki akar bújni,

csendes szivárványát a 

világnak mutatni,

hogyan vált az eső 

halvány színekké,

e földet és eget, hogy 

festette eggyé.

Ne tudd, mi az, mi szívemben

dübörög lágyan,

s félve táncolok dala 

minden pillanatában,

karjaimmal ölelve gyönge

lelkedet,

sóhajtva, pörögve míg szívem

megremeg,

majd benned kifáradva

csókkal egybeforrva,

félelem nélkül nézek a

holnapokba.

Ne tudj érzéseimről, mi börtön 

rozsdás kulcsa,

bezár, s nem ereszt, ott

nem világít lámpa,

nincs ablak, hol Napnak fénye

táplálja fényedet,

sem ágy, mire lehajthatod 

bánatos fejedet,

nincs kenyér, mivel etetnéd

testedet,

csak érzések, vágyak feszítik

lelkedet.

S ha mégis tudod, mi az a kincs,

mire úgy vigyázok,

mit létnek perceiben gyöngéden

megáldok,

akkor hallgass, ne mond, s ne lásd

hazugságom,

ne érezd buzgó szerelem-

tagadásom, 

csak végtelen reggeleken 

fürödj meg bennem,

s én szeretve áldalak, 

Istennek, Istenem.

Belőled indulok

Ha Te megérkeztél, Én tovább indulok,
lehajtom fejem, mint bukott angyalok,
vihart várok, szívem dobbanni nem mer,
míg tüzét gyászos eső gyengéden oltja el.

Az ádáz füst fojtva öleli körbe testem,
gyenge lelkemmel a harcban elestem,
s fájdalom ostorozza fénytelen szemem,
villámok nevetnek múlt tündöklésemen.

Arany viharban nem láthatod könnyem,
bőröm perzselését nyugtatja csendesen,
arcom szégyenletes pírja egyetlen szín,
fakó szürkében fut rajtam minden kín.

Hangtalan tűröm, hogy létem olvadjon,
arany, s kék cseppekben utamra szórom,
lelkem minden szirma patakokban folyik,
viszi haldokló életem száradt virágait,

sodor messze, el, a sötét végtelenbe,
talán hang nélkül hullok a tengerbe,
s úsznak velem vidám bohóchalak,
gyengéd sóhajokat küldök a korallnak.

De úgy húz mély, s nem bírok maradni,
nem tudok kéz nélkül megkapaszkodni,
csúszok, hová már nem ér a Nap fénye,
én is megérkezek, oly sötét van, félek.

Míg egy szelíd szelíd szimfónia
fülemben könyörög,
torkomban csukló szavakkal
létem együtt hörög,
gondolataimat rozsdás rácsú
börtönbe zárom,
kérdésekkel bennem kiállt
elzárt világom.
Hogy merjek-e gondolni elmúlt
szépre s jóra,
lételemben ezerszer átélt
néma csodákra,
merjek-e emlékezni, arra
mi érintett,
feledjem-e a mézédes, de
keserű emléket,
s útra keljek a járatlan
esőverte úton,
hol elfáradt lelkem magam
után húzom?
Lépjek tovább tündöklő
rózsák között,
űzzem magányom, mi
szívembe költözött?
És érdemeljem ki a fájó
feledést,
hagyjam kezemből tűnni
a daloló verselést?
Mi tehetnék már, bennem
betűk égnek,
s mint zongorám billentyűi
lágyan zenélnek,
s míg fehér, fekete billentyűi
némán pihennek
ágyat bontok foltozott naiv  
reményemnek.

Halk beszélgetés a barátságról... ♥

Mikor sárban térdelek vállamra teszed kezed,
lassan emel magasba bíztató szemed,
felsegítesz lelkem kínzó gyötrelméből
óvva kiemelsz sötét félelmemből...


Átölelem benned a végtelen messzeséget
Napsugárban fénylő, harmatnak cseppjében
virágló réteknek szivárvány fényében...
érzésekben éledt, rügyek fakadásán!


Köszönöm barátságod hullámzó tavát
fák közöt reppenő lelked madarát
szellövel ölelő csodálatos léted
csillaggal ragyogsz, köszönöm a fényed


Köszönöm Néked, hogy szerethetlek Téged
A csillagok útján, Rád ismerhettem benned!
Szeleknek szárnyán megölelve Léted...
s hogy valóságnak izzó, parazsává lettél!


Barátság, szívünkben nyert új értelmet
majd bátran megmászta az égen a felhőket
vidáman csúszkál színes szivárványon
s harmatként megpihen illatos virágon


Bimbódzó rejtelmek fényes szivárványa!
illatok, s érintések varázslatos Álma...
Harmatokban rejlő fényes kincsestára,
örömökben zajló, esőknek csillogása...


Már tudjuk mi eddig csak árva képzelet
hogy forr egybe barátság és testvéri szeretet
átnyújtom életem minden rejtett titkát
lelkem ládájának rozsdásodott kulcsát


Rozsdáknak mélyén felsejlő szeretet
Adjon Isten hozzá, jóságos Lelkeket!
Érzést, mely utakat nyit az Ég felé!
Békét, mely felsegít, ha a mélybe lép...


A szeretet ragyogását a Fényeken
A virágok csodáját a színeken.
Szívben fogant szivárványon
Halkan csendülő dobbanásban...


kézen fogot ragyogásban
zavarjuk a démonokat
együtt állunk, majd elindulunk
meghódítunk világokat

Hogy mi lesz utána?

hiányzol majd, féltett kedvesem.
egy puha felhőről életed figyelem,
néha leszállok hozzád a földre,
harmattal ölellek, mit nem érez ember bőre,
halkan suttogok, füled már nem hallja,
széllel túrok bele selymes hajadba,
s esténként, ha ágyba bújsz meggörnyedt léteddel,
szemed csillaggal mosom, s megtöltöm fénnyel,
Holddal masszírozom fáradt izmaid,
s rád takarom lelkem elmúlt hajnalait.

Vallomás

1.
E bújtatott szerelem, mit szívemben őrzök,
tegnap égre reppen, ma kegyetlenül őldös,
s vérem, mint felkelő Nap sugarai, festik az eget,
vörösre színezik sivár életemet,
utolsó sóhajom, mint hajnali pára,
húzódik a végtelen fájó magányra.
Pedig nem kértem hangzatos, csodás éneket,
csak egy apró simogatást,
vagy láthassam szemedben a csillogó fényeket.


2.
Egy-egy apró dolog, mi számomra élet,
bár veled láthatnám a messzeséget,
hol a föld, s az ég csókolózva egybeforr,
virágok szirmain most és mindenkor,
bár semmiként lennék parányi valaki,
s akarnál hangjaiddal belém vallani,
bár vágynál Te is lelkem vigaszára,
s nem lennék hajnalokon oly elesett, s árva.
De így, hogy nem érzel, lecsukom szemem,
sötetbe zárom fekete lelkem,
örök álmombam, remélem nyugalmam meglelem,
köszönöm életem, s halálom Istenem.

Az utolsó mondat balladája

Érzem testemből lassan száll az élet,
belém bújt a halál fekete zord fia,
vonszolva testét rágja ereim a féreg,
most kéne lelkemnek gyorsan elfutnia.
Tovatűnve fakul semmivé a szájam,
vérem vörösétől vidáman mos fogat,
majd ujjaival magához fordítja az állam
ültetne belém rettegés bokrokat.

Miközben bőszen falatoz belőlem,
áldását senki sem szórja reám,
nem láthattad, mily nagyra nőttem
hát áld meg halálom drága jó apám.
Csókold törődésed vész homlokára,
szánts bele aggódó mély boronát
tegyél koszorút testem sírhalmára,
úgy ékesítse mint arany koronák. 

S mikor húzódik Nap e-kies világról
szél majd sóhajtja, mit nem mondtam el,
életem nem tudott felállni a sárból,
s ha adod kezeid, nem mentem volna el,
Most, hogy távozom, tőled megkérdem,
érezted-e szívem, mily félve szeretett,
elsuttogtam százszor néked hófehéren,
próbáltam legyőzni konok eszedet.

AJÁNLÁS

Halálomhoz közösen minden jót kívántok,
menny kapui előtt hazug szeretet kapható,
hisz hirtelen mindnyájan egyek vagyunk,
de nem kell szeressetek, immár távol lakunk.

Szánalmas halál

Bátor lettem, kérted
felemeltem fejem
nem riasztott a vég
elveszett félelmem.

Ölében minden más 
szelídebb így a halál
álarc mögött arcán
vad fájdalmat találsz,

Szenvedve viszi tova
elgyengült lelkeket
sikító hangjaiba
gyötrődés rekedt.

Kegyetlen sorsa
ráült mellkasára
szárnyaló fehérség
perceinek vágya.

Sajnálat borítja
dobbanó szívemet
sajnállak halál,
könnyeim ölelnek,

szánom sorsodat
mint koldust szánok 
utadra oldozást,
s nyugvást kívánok.

Zuhanás

Az ember csak addig zuhan a mélybe, amíg földet ér, a magasságokat tekintve azonban nincs határ.

Ralph S. Marston, Jr.

Zuhanás

Magasabban nem létezett tőlem semmi
hangos lélegzetem lelkemet emelte
húzott a magasba, fel a fellegekbe
így tanultam meg csendben szeretni.

Érzéseim szálltak, adtak, érintettek,
Holdat nyugtattam szelíd szavakkal
felhőket vidítottam gyenge csókokkal
féltő kezeim csillagot becéztek.

De jött a vihar, s nem tudtam elbújni
letörte szárnyaim, kezdtem zuhanni,
becsukott szemeim engedték életem.

Rájöttem élvezem a féktelen zuhanást
öleltem a hangtalan pusztító elmúlást
s földet érve tiszta reménybe érkeztem...

Szabadon

Vonattal suhantam e-kies világon,
mázsás súlyként hordoztam örök magányom,
hiába váltották egymást volt életek,
lelkemmel örökké, egyedül szenvedek.

Látom elsuhanó fák között sorsomat,
végtelen felhő közt vélt szabadságomat,
már nincs kő, mi bezárja lassuló szívem,
engedem úszni az égre létezésem.

Érzéketlen senkiként hullott rabláncom,
már meg tudom élni magam, s halálom,
nem bántok Én embert, sem benne szellemet,
nyomorult szenvedélyem vasra veretem.

Tömlöcöm rácsai cérnaként szakadtak,
bánatom, fájdalmam pilleként hullanak,
nem kellek, érzéseim bennem rekedtek,
hullámzó vágyaim játékszerek lettek.

S játszom most már Én is, hangzatos szavakkal,
tovább szállok fénylő, vad dallamokkal,
sosem szeretek, engem sem szeressetek,
bilincselő vágyaim szárnyakká lettek.

Bagoly

Bölcs bagoly a havas fán csendesen megpihen
tekinteted körbejár a rohanó embereken...

Fejében komoly tudás, tapasztalat,
melyet apró csokrokként szedtél az évek alatt.

Fentről lenézel, és nyújtod segítő kezed,
és szórod szét a világon tartózkodó szereteted.

És néha látszik szemedben ifjúkor csillogása,
tagadod, hogy te vagy korod egyik titánja..

Hálátlan verébként nem érek fel hozzád,
életem minden perce megszáradt cukormáz.

Te bagoly, meséld el életed merre mutat,
miért egyedül teszed meg a göröngyös, járatlan utad.

Olyankor széttárod hatalmas szárnyadat
és gondoskodóan veted ránk pillantásodat.

De miért nem fogod meg valaki segítő kezét?
Miért utasítod el vadul mások szeretetét?

Egyedül éled társas magányod,
pedig lábad előtt hever hatalmas világod.

S tanácsaid mindig szívhez szólnak
de igazságunk mint mikor a semmibe huhognak...

Fogadj el tőlem egy butuska tanácsot,
engedd meg néha, hogy simogassam arcod.

Ujjaim finoman a hajadba túrnak
szív alakot rajzolnak mosolygós arcodnak.

Minden arcizmod megnyugszik tőle,
tisztán lélegzik tested szeplőtlen bőre.

Kezeim érintésére feléled tekinteted,
kéred, soha ne vegyem el selymes puha kezem.

Koldus

Hajnali szürkület, székem használt papírdoboz,
ruhám koszos, szakadt, cipőm ütött kopott,
testemből áporodott szag árad,
szemem fénye az évektől kialudt, megfáradt.


A reggel jeges, erős hideggel érkezett,
hozta magával a szörnyű végzetet.


A fagyos szél bebújik kabátom minden zugán,
a csontfagyasztó tél áthatol a ruhán.

Fejemet lehajtom, hogy ne érje a szél,
tekintetem a rohanó alakok lábáig ér.
Sietnek előttem, jobbra-balra szaporán,
néha rámtekintenek undorral, otrombán.

Kócos hajam az arcomra tapad,
olcsó kannás borral próbálom fűteni magamat.

Hirtelen felkapom nehéz fejem,
és a szemem megakad egy mély tekinteten.

Emlékezetem a régmúltban bolyong,
hol az életem még szép volt, később összeomlott.

Eszembe jutott róla egy régi tél,
hol hó borított mindent, mint a fehér paplan,
s jönnek a vidám emlékek
több ezer darabban.

Vad hócsaták a szomszéd gyerekekkel,
majd tüzes forró tea töltött meg meleggel,
nagymamám illatos, mézes sütije,
és nagyapám szerető, óvó ölelése.
Egy fiú első bókolása, csókja,
egy szakítás végestelen napja,
a szüleimmel töltött vidám, forró nyarak,
a házunk mögött csobogó, csörgedező patak....

HÉ! EMBEREK! lássatok, figyeljetek,
kiabálok némán felétek, észre mégsem vesztek!
Könyörgök egy mosolyért, mi szívből jön,
egy kézért, mi felhúz, hogy ne üljek a kövön!
Szeretetet kérek, ölelést, simogatást, vigaszt,
lelki támaszt,
igérem ezerszer meghálálom azt!

És látom, megáll egy alak előttem,
kire félve emelem fel tekintetem.

S rémültem nézek rá, megáll a lélegzetem,
mert ott áll a kaszás feketében...

Ekkor e-vékony ember alak
kihozta belőlem vidám kacajomat.
-Tehát te el akarsz vinni emgem?
nevettem fanyarul, kínkeservesen.
-Nézz körül, te ocsmány vigyorgó száj!
Azt hiszed hiányzik majd nekem ez a világ?
Most véget érhet szörnyű megpróbáltatásom,
máshol keresem fényes boldogságom!

Már szédülök, szememet enyhe köd fedi
és tekintetem a homály egyre fentebb emeli,
már látom a sietős emberek arcát,
nincs köztük családtag, szerető, sem barát...

Ajkam már nem remeg a zord hidegtől,
testem elernyed, a világ oldalra dől.
Fekve minden más lett, az emberek figyelnek
körülöttem mindenki szaladgál, látom a riadt tekinteteket.

Erős marok ragadja meg karom,
hirtelen fontos lettem, de már nem akarom.
Lelkem utat tör belőlem szelíden,
nem engednek, mert nem tudják szárnyalni milyen.
Már nem engedem magam, más lesz az otthonom,
csendesen, könnyezve a testemből távozom.

És ahogy lassan, könnyen emelkedek,
tisztára mos engem a szél melege.
Felhőnek ütközök, átsuhanok rajta,
napsugarakat simítok kacagva.

És mikor vidáman a földre tekintek,
rájövök, hogy Ők már túl későn figyeltek.

Őrület

Lassan behunyom szemem,
s mint végítélet napja
éj sötétje tör rám,
fekete föld időm lopja.

Csontvázak zörögnek,
börtönbe betesznek
huhogó fehér szellemek
lidérces illatukkal körülvesznek.

Sűrű vér patak az ablakon csorog,
fogatlan szájuk dallamot vicsorog
megtalálják az elveszett szíveket
felszakítják a gyógyuló sebeket.

Boszorkányok, éjfekete szörnyek
tűzforró jeget fújnak felém
gyorsuló szívdobogást,
sóhajt, fagyasztanak belém.

Sejtelmes kiáltás, óhajok
vulkánként tör ki belőlem
dobálom testem, vonaglok
ketrec rácsa zörren.

Savas könnyek csordulnak,marják
cseppfolyós szememet
fekete semmivé olvasztják
szépséges lelkemet.

Ketrecem tetején fény útja
egyszercsak megnyílik
hatalmas kövek cellám falait
ezrnyi darabra törik.

S hullik rám, bőrömet szakítja
ezer sebem tátongva tárul,
vér szaga terjed.

Padlóra esek, arcom a kövön
hallod hogy jajgatok,
víg patkányok másznak a bőrömön.

S bár mozdulni nem tudok,
gondolatom egekbe szárnyal,
elveszett lelkem tör ki belőlem
ezer szárba szökkent virággal.

Testem otthagyom ezzel a világgal.

S mint fehérlő csendes álom
jössz, és megmutatod szelíd, új világom.

Köszönettel

Egyedül sötét szobámban, fizikai magányban
rád gondoltam kedvesem, úgy döntöttem elmesélem neked csodálatos két hetem:

IDEGEN voltál, hozzámszóltál, és zord életemre mutattál:
láttam rideg világom, hol a réten elszáradt minden virágom.

BARÁT voltál, önzetlen, fogtad szorosan remegő kezem,
s mikor zuhantam magamba csendesen, te bújtál belém lelkesen.

TÜKÖR voltál, láttalak, és szemed végtelen víztükrében magamat
láttam piszkos szennyemet, fekete szén, csiszolatlan lelkemet.

FÉRFI voltál, minden NŐ vágya, vezettél az érzékek birodalmába,
égetett érintésed, csókod, hallgattam zilált szuszogásod
nálad az élet forrása, így vonultunk ketten a borzongó kéj oltárára,
majd bújtunk egymás ölelő karjába, pihentünk és emlékeztünk
remény és fény közös lélektáncára.

GYŰLÖLT voltál, dühöngőtől üldözött, hibás, amiért porcelán lelkem
apró darabokra törött.
Mégis ott teremtél és fogtad a kezem, és hagytad, hogy üsselek, örjöngjek szüntelen.

És FÉNY lettél, fehérlő csendes álom, fekete-fehérről tarkára színezted zord magányom
Mondtad: -Hívd életre saját fényed, mely magasba emel, és erősít téged.

És vörös loboncomat megmostad, rózsavízzel, balzsamokkal ápoltad
belőle fontál arany fonatot, tűztél bele száz-meg száz kamillavirágot.
Fehér lepled levetted és testem köré tekerted
vettél puhán öledbe, belekaroltál lelkembe,
csodás réten átvittél, kis felhőre ültettél,
s felugrottál helyedre, a legmagasabb felhőre,
S onnan integetsz félém: ISTEN VELED KICSI FÉNY !

Halálom és születésem

Egyszer angyal voltam, 
állandóan, boldogan, 
csilingelő hangommal 
a felhőkbe kacagtam.
nevetéstől megbillentem 
a szivárványra estem 
onnan csúsztam le a földre, 
ahol emberek fogtak közre.

Bökdöstek, lökdöstek,
a szemüknek sem hittek.
eltörték a szárnyamat,
követelték csodámat.
Nem tehetem emberek,
abba a föld beleremeg.
Nézzetek szét mindannyian,
van itt más csoda biztosan.

Lássátok a csodás eget,
mosoly fakasztó felhőket,
a fénylő meleg napot,
a csiklandó rét illatot.
Gyermeketek ölelését,
simogató kis kezecskék.
Kedveseddel töltött
homlokcsókos buja esték.

Néztek szét, de nem láttok,
csak akarjátok e világot.
De nekik ez nem elég,
csodát kérnek, még-még-még.
cibálták a hajamat,
letépték a ruháimat.
És ekkor mint nyers erő,
megjött a fény, megmentőm.

Poros bőröm leseperte,
ingét jól rám terítette,
felemelt ő a magasba,
emberségét megmutatta...
S vitt, ölében szorosan,
én hozzábújtam boldogan.
De vége lett az útnak,
nevetve adott a búnak.

Néztem arcát, szomorúan,
s megszólalt egyhangúan:
máshoz tartozol te kedves,
keresd máshol a szerelmet.
szárnyam törött, mindenem fáj,
szívemet sav mossa most már.
Fekete angyal a lelkem,
boldogságot érzem többé
ne keressetek bennem.

Néked írtam...

Istenhez daloltam csendes fohászom,

zengve szállt ajkamról alázat s ének,

Ő némán hallgatott míg kérve kértem,

s könnyel fogadta könyörgő áldásom.

Mondtam, küldjön napfényt gyarló testedbe,

fürdesse tiszta szétharsogott szavad,

tiporja porrá lelked-védő falad,

örök lángot gyújtva féltett szívedben.

S ha szemedre bocsájt nyugodtas álmot,

teremtve vele megtisztult világot,

csendesül benned kiáltó gyötrelem,

engeded vele az örök vallomást,

egekben született végtelen csodát,

s nem vérzik tovább a vágyott szerelem.

Honnan hallom...

Honnan hallom
csendes hangod
merről jön e-szó árnyék
eltűnt légben bőszen szálló
átok szőtte ajándék.

Merre fújta
hűs trilláid
merre hangzatos szavad
kéjben fogant tűz estéjén
már örök talány marad.

Mégis hallom
vad sóhajod
fülem fel nem ismeri
csukott szemmel messze űzném,
agyam mégis engedi.

Miért hallom
hogy becézed
suttogsz néki bókokat
zilálásod vad dallama
visszhangozik csókodban

s szívem burkát
lehámozva
gyilkos dalban lelket öl,
bennem minden lágy reményem
földet érve összetör.

Hullámok

Csapódva 
sziklának ütközve
cseppjeink
magasba repülve
szóródtunk
életben
fröccsentünk
lelkekben,
sóhajok
vezettek
gyengéd
szeretetben,
szivárvány
fényre
bátran felülve
hullámzó
érzések
csendes szigetére
megérkeztünk !

Kitörés

A hangok dalolva törtek ki ajkamon,
szaladtak végig elernyedt karomon,
bújtak ujjaimon keresztül, hajad selymébe,
suhantak füledbe, onnan nyelvedre,
belém szárnyaló gyönyört lehelve,
csókod éreztem remegve,
reszketve.

Szabad én vagyok, te csak vágyod

Most milyen könnyű a szél,
ahogy arcomba sodorja hajnal illatát,
s lassan simogatja testem hűtve álmom kéken ízzó féktelen parazsát,
csitítva ajkam lágy lüktetését,
keblem zilált heves reszketését.
Csoda vagyok.

Valós álomra ébredve,
halkan fürödtem szemed szikráiban,
kezed, érintésed nyomán gyémántként csillogtam,
benned mámorral balzsamozva gyönyörű lettem,
így éltem magamban,
születtem csendben
lelkemre örök életet lehelve,
átlátszó senkikét mindig repülve,
szabadságot élek meg
elzárt szívedben.

Vágyam már nem értem,
idegenként lüktet véremben,
átszaladt rajtad, fényként tovább lebben,
s elillan.
Te kapaszkodsz
fáradtan, hajlottan,
kapaszkodsz, ki nem mondott félelmes szavakba,
elbújsz bátran harsogott nagy ideába
mit nekem adtál,
s tudom, nem érzel,
dalod másnak mesél,
felém küldött némaságod kiabálva beszél,
de általad vágyott szabadságod
látod, bennem él!
Megélem!
Te pedig irigyelj engem!

Folyosó

Emlékszel
szürke alkonyon, hogy kapaszkodtál hideg kezembe?
Szemed belém látott,
felkeresett bennem minden zeg-zugot,
s halovány fényt leheltél belém,
meghitt folyosódra öledben vittél,
hol árva lelkem könnyezve megtalált,
te hangtalan szívemen ágyat bontottál,
s EGYütt űztük létünk magányát,
halott világ önző fájdalmát!

Ne félj!
szabad társad lettem,
s e zajos, zsúfolt élet-szigeten
nem feledlek,
jöhet bármi
csillogó állomás,
zúgó tapsvihar,
pezsgő arany áldás,
szendergésből riadt felszabadult gátlás,
akkor se félj,
hagylak téged s magam ölelkezni,
hisz tudjuk milyen végtelen szárnyalni
elengedheted reszketeg kezem,
fehér folyosón lelkem melletted lelem,
akkor is, ha más kiséri utunk,
akkor is, ha külön ajtókhoz jutunk,
ha a félt szavakat másnak súgod,
ha vele a kötődést mégis vállalod,
az út minden utat szeliden keresztez,
ne félj, ne félj kedves, mindig itt leszek!

Levegő

Megfakult szemem
nem lehet nyitva,
látnom nem kell, 
mégis annyira,
de annyira
vágyom levegőre,
tüdőm szűkül,
létezésem őre,
ha nem vagy fulladok,
mert mindenem
szívná be magamból
eltiport életem.
Adhatsz-e megváltást,
vagy csak remény vagy
énbennem?
vagy csak egy sóhajtás
mi én vagyok benned?
Vágyam már rég
vak mélybe veszett.
Adhatsz-e ölelést,
gyenge alázatot,
vagy csak átkozott
hangos gyalázatot?
Lehetsz-e tűz
csendes esőben,
pislákoló fény
sötétlő éjjelben,
vagy hold mellől
leszállt, kihunyt csillag
tudod te miért,
s kiben mi vagy?
Érted kapkodok,
s a néma csillagok
megfulladnak,
s lesznek kiáltó
véres szózatok,
miközben szomorúan
átsuhansz rajtam,
Óh levegő,
gondolataimmal
egyedül maradtam.

Óvlak, drága lélek

Halknak érzem szívem dobbanását.
valami takarja, nem hagyja zengeni,
talán a lelkem, mi oly szorosan öleli,
hogy sehol sem hallani őrűlt tusáját?

Miért kapaszkodsz ennyire szorosan,
hisz tudod, te többet érsz a szivnél,
óvlak bántástól, nem kell már féljél,
menj, szabadon szállj a magasban.

Ha az úton bánattól megkeményedsz,
s repted igy fájdalmas, nehéz lesz,
földhöz érve én majd elkaplak,

gyengéden tartalak két kezemben,
némán mosdatlak nem kért szeretetben,
s megtisztulva ismét útra bocsájtlak.

Hogy legyek fehér...

Üvöltve bontja hajamat a szél
ezer gubancot próbál kifésülni,
majd tincseimet durván kézzel tépkedi
közben sáros lelkemről némán mesél.

hogy tüzet remélve, megszánt semmiként,
könyörögve kértem parázsló álmot
s a fény ahogy bőszen felém állott,
testemnek zajában halálra ítélt.

Sajnálatában tört korhadó álarcom,
egy darabját kell még magamról kaparnom,
hogy létem legyen újból hamvas, fehér.

Kértem a szellőt legyen hű barátom,
borotválja hajam, csonkítsa lábam, karom,
s vágy már többé engem nem ér.

Hullámok

Csapódva  

sziklának ütközve

cseppjeink

magasba repülve

szóródtunk

életben

fröccsentünk

lelkekben,

sóhajok

vezettek

gyengéd 

szeretetben,

szivárvány 

fényre

bátran felülve

hullámzó 

érzések

csendes szigetére

megérkeztünk !

Beszorultak a hangok

szenvedve futottam
kéklő fény után
vártam, tegyen velem bármit
csak melengessen kebelén
ölelve,  szeretve,
zárjon hangjába
kiáltson akármit,
figyeljen, emeljen,
de hiába könyörögtem,
hangja bennragadt
tömlöc testében
s nem engedte kiszakadni,
nem engedte szólni,
nem engedte lelkem
lágyan simogatni.

Zord utamon jártam,
lehajtott fejjel, kibomló hajjal,
csendben szeretve,
lassan rám köszönt a hajnal,
s hirtelen az este,
nyárból ősz lett,
majd hirtelen tél
rohanó idő
légtelen tér,
alázattal mentem
már nem esdekeltem,
Napnak melegében
már olvadó szívemnek
utat adtam, bennem.

Hangtalan utamon
meglátott a fény,
sóvárogva nézett
úgy szaladt felém,
szólni próbált,
nyitotta ajkát,
de meglátta szememben a
néma magányt,
így csendben átkarolt,
s megmutatta színét,
félve engedte rám
halvány zöld fényét,
felnéztem szemébe
láttam gondolatait,
kezeit fogom
s a reményre tanít.

Megrekedt csillagok

Csillagok fekete viharba vesztek
hallották ahogy a magasban égi
Istenek ádáz háborúba kezdtek.

Sötét felhőkből kiabálnak még ki
Ők haragosan villámot felelvén
börtön lakatot forrasztottak néki

Nem értenek vitéz szellemek nyelvén
hisz szemükben megszületett már annyi
fájdalom,  megannyi ostorral vert fény.

Könyörgőn akartak  tovább suhanni
elgyengült szellő vörös pántlikáját
gyengéd kezekkel szeretetbe fonni

S keresni, kutatni lelküknek párját
kiben visszhangzik sóhajuk beszéde
ott fénnyel bevonnák életünk árnyát.

Nem férkőzhettek Istenek eszébe
némán hallgattak, nem kellettek többé
csendben fulladtak ég sötét vizébe

s lettek halovány hófehér  körökké
börtönükbe zárva többé nem szálltak
sötét éjjelen maradtak örökké.

Álmom

Nem tudok némán ágyamban feküdni,
ha álmomban fakult tollú varjak
ádázul vájják belém kopott csőrüket,
nem fog lelkem sóhajjal repülni,
ha késekkel szegezik ágyamhoz
utamon megfáradt használt testemet.
S gondolatom sem szállhat szabadon,
mázsás bűn telepszik búval telt fejemre,
honnan hallom szívem vad dobbanását,
verejtékben úszó rideg éjjelemben?
Álmodnék, de álmomban sötét van,
szörnyek lesnek rám vérfoltos árnyakban,
tekintetük cibálja száz vörös tincsem,
rozsdás vasra verik kárhozott lelkem
kezük helyett karjukon élezett pengével,
szemükben üvöltő nevető rettenettel,
ereim tépkedik, véremben fürdenek,
korhadt csontjaimból kutyákat etetnek,
s jönnek, míg én félve elszaladnék,
halál jegyese is szívesebben lennék,
csak ne íly' álom vinne a virradatba
bár csendben sétálnék bele a hajnalba.
Most térden könyörgök feléd Szánalom,
zavard el belőlem átkozott rémálmom,
hagyja el életem, s ne legyen halálom.

Szórod sóhajod

Csendes hegedűm
minden húrja érted,
életedért könnyezik,
hiába nem kérted,
zokogva zengi,
magából dallamait,
reszket a világ,
ha hallja hangjait,

hisz nem tud a Hold
nyugodtan ragyogni,
csillagok szemükkel
álmukban mosolyogni,
nem tudja a felhő
friss szellőt szeretni,
míg te szeretőd karjában
tanulsz meg feledni,

fájdalmas magányban,
örök rabságot,
sugárzó szemekben,
éjfekete vakságot,
s a vágyat, örök életre,
mert semmi sem végtelen,
csak koldus szenvedése,
oly mérhetetlen

ahogy földön ülve
nyújtja reszkető kezét
s te bőszen kerülöd
szelíd könyörgését,
fejedről egy tincset
dobnál kalapjába
de tavaszi széllel
elillan minden szála

szóródik a földön
mindenki kapkodja
nem hullik semmi
esdeklő koldusra,
csak ezüst fürtöknek
halványodó árnya,
nem marad már más
csak határtalan álma.

És jő

Már látom a port,

mi jöttét megelőzte,
halvány felhőként 
burkolja testét,
szemcséi szellővel
vígan kergetőznek,
köddé varázsolva
éjsötét leplét.


Mint hajnali pára, 
most úgy ül reája
feketeségének
szorító magánya,
arctalan testét
némán vonszolva,
vonaglik bele
félt árnyas órába.


Már jön, közeleg,
kezében botja,
nagyokat koppant
elárvult lelkeken,
közeledik felém,
nem kímél engem,
hiába is sírok,
elvinné mindenem.


Fáradt emberként
állok már előtte,
oldozást kérve
keresném szemét,
szívet remegtető
sikítás mögötte,
felém kinyújtja 
csontsovány kezét. 


Csendes kérését
fülemben hallom,
csábítása nékem
mámoros ének,
mint tündérek lágy
igéző dallama,
szavai halkan 
bennem zenélnek.


Kezeim ragadják,
nem félek többé
kapaszkodok belé,
mint anyjába gyermek,
emlékek nélkül
hangtalan búcsúzom,
feledve e-gyötrelmes
megsárgult életet...

Naplemente

Halványodik a fény
lassan sétál az égen
hátán cipeli megcsonkított testem,
szenvedés.
Lábain inakból szőtt ócska sarut visel,
mi minden útján tovább kopik,
elnyűtt darabokban néha megbotlik,
s kőre lépni nem mer,
hisz megtanulta
- mikor éles kőszikla bőrét hasította,
s felhők közé érve
a földre zúdúlt forró vörös vére - nem szabad.
Most inkább puha fellegen mendegél,
talpát simogatja lágy tavaszi szél
megnyugodni nem tud
fel és ledob engem
labdázik velem sötétlő
tengeren,
játék lettem.
Halványodik a fény.
Lassan nyugovóra térne,
fáradtam lehajít a mocskos földre,
hol szennyben, bűzben, láb nélkül fetrengek,
kezemmel húzom magam
csúszom, mint a férgek,
felnézek.
Már elvonult a fény,
hiába keresem utolsó sugarát a sötét éjben
hiába kérem, csak hazáig vinne
csendben megfürdetne
ágyamba fektetne,
s vonulhatna büszkén a születő holnapba
engem a mában itt is hagyhatna,
nem teszi.
Korom sötét az éj,
lelkem takarja az éjszaka hatalmas árnya,
csendben beleveszek a vak némaságba.

Csak egy zsák semmi

Nem hiszem,
hogy amit néked adhatok,
több,
mint barátnak elsuttogott
izgalmas titok,
nem örülhetsz jobban
féltett kincsemnek,
mint anyatejes gyermek
a fedetlen kebleknek,
nem ér többet ajándékom,
mint egy zsák semmi,
de én féltőn óvtam,
és úgy tudtam szeretni,
így szívesen adom,
s nem kérek érte mást,
csak annyit, mit óvva rejt
ez az ütött-kopott zsák....

Fák

Mióta megláttam őket
cikáznak a gondolatok
miért állnak oly büszkén
a fák, a bokrok,
hiszen lábuk földbe
bilincselve
mozdulatlan,
mégis sóhajtásuk
lelkükkel
végtelen égbe suhan,

Rájöttem
létük valóságára,
háborítatlan
boldogságukra,
hisz ágaikon
nem csak egy madár hál,
gyümölcsük
ezer életet táplál,
nyáron lombjukat
vándoroknak
árnyékként emelik,
kérgükbe szerelmesek
neveiket vésik,
leveleik ősszel
sündisznók rejteke,
letört korhadt águk
emberek melege,
OSZTOZNAK a fényen,
szellő ölelésen,
élnek csendesen
pacsirták énekében.
Gyökereik nem
rabság erős láncai,
csak éltető víz
keskeny csatornái
s a földbe ágyazott
mozdulatlan törzsek
égbe vezető
létrák lehetnek,
azon éjjel lépdelve
elérhetik a fénylő csillagot,
águk Holdhoz simulva
szelíden andalog,
álmomban én is
ÉN IS fa vagyok...

Ember

csak, és semmi más,
ez vagyok,
nem szórnak felém
csendes imát,
nem simogatnak
mint hűségek ebet,
nem locsolják
gyenge törzsemet,
mert ember vagyok.

hallok,
néha azt, mit akarok,
fülem befogadja
a sértő hazugságot,
elhiszem nektek, mi vagyok,

látok,
talán van,
hogy nem hiszek szememnek,
köddel fedem,
mi fáj,
vagy agyamba ültetett
képeitekben ott vagyok, igen
elhiszem nektek, mi vagyok,

érzek,
szívem dobbanásában
gyilkos leheleted,
bőröm pórusain
dermesztő hideged,
nem az ölelést,
simogatást nem kaphatok
nem engeditek,
így elhiszem nektek mi vagyok,

szólok,
szavam nem ér el,
süket fülek,
már ordítok, nem hallod?
csak egy apró gondolat,
nem kérem, hogy más legyek,
hisz már vak, süket, érzéketlen ember vagyok,
s benned szenvedve
tudom, elnémulok,
s elhiszem nektek,
romlott
ember vagyok.

akarni

nem hiszel,
így minden pillanatban
kitépsz lelkemből 
egy darabot
lábad tiporja az életem
nem baj
engedelmeddel maradok
de ha gondolod
engedd el
vékonyra kopott
madzagom
lufballonként
tovább szállok,
s hidd mit rólam
mondanak mások
mert ismernek engem
való igaz...
mit kérek tőled én a GAZ?

Süllyedek

Arcomba csapnak az ágak,
csendben bújdosok,
ellenem fordult a vágyott természet,
száradt vesszők tüskéi
karmokként vájják megvonult bőrömet,
hajnali eső haragosan önti szemembe cseppjeit,
csípős savval
kínozva megvakít,
nem látok.
Mint rühes vad, szaglásom vezet,
és hallgatok,
fülem győztes érzékszervem,
nem tudom utam merre mehet,
csupasz lábammal hová lépek.
Egy bagoly huhog,
a hang felé fordítom
csontváz testem,
mocsárba érek,
sűrű sár kúszik meztelen talpamon,
fel-fel a semmire,
süllyedek.
Hideg mocsokban vonaglok,
kapálózásom mindent elront,
mert terjed rajtam,
bekúszik létembe a szétnyílt sebeken
férkőzik szívembe,
démonok.
Érdes földből szerelmesen ölelkezve született szutyok,
kéjesen szorítva beterít,
lassan halott vagyok.
Nem tiltakozom,
nem kiabálok, gyözni hagyom,
életem alázat volt,
végem néma megadás,
de lágyan fekszek
rád
hömpölygő förtelem,
koszban fürödve, mégis tisztán távozom,
minden jót Életem.

Megint egy hajnal, mi itt hagyott...

Nem kulcsolom magam köré
fáradt melengető karom
téged ölellek némán
szellőd simogatását szeretve hagyom,
ujjaimmal is becézem legszebb csillagod,
csókommal védem rám hulló harmatod
míg fülem hűen hallgatja benned kelő madaraid énekét
fátyolos szemmel lesem
új nap vérben születő életét,
alázattal figyellek,
lágy sóhajjal szeretlek,
könnyelmű nőként előtted szeliden esdeklek,
hiába minden érzés, mit lelkem beléd lehel,
mégis távozol, neked is menned kell...

HÓFEHÉR

A csönd fehér.....

s a szivárvány útján közeleg...

lassan lépdel az elmosódott színeken,
festékes lábaival zongorát mázol
billentyűin halkan trillázik szüntelen...

a csönd halkuló percein,
kattogva ébred szüntelen,
illanón vigyáz a térben,
az időtlenség rejtekében....

nehogy fehér ruháját beszennyezze,
harsány hangok ne szálljanak vele
csak lágyan sikló gyenge sóhajok
s éjben oldott néma dallamok...

s e dallamok szárnyalásán,
a szívek lágyan búgó sóhaján át,
érzi a Lét puha érintését,
finomra hangolt lélegzetét....
s csókjaival szórja be,
születendő Szerelmüket...

a csönd...
mi lágy és fehér,
simogató fényével,
finoman bőrömhöz ér
hajamba túr,
majd lassan aludni tér.

összefonódva ujjaink,
érintésében álmaink
mely simogat a térben
s időtlenül ölelkezik
a dimenziók ívelésében...

s kézen fogva átvezet
a fakó képzelgésen,
remélt boldogságon,
csillagos égen,
míg ránk talál a hajnal
örök alázattal,
eltiport lélekkel,
szendergésből született
önzetlen élettel....

a szívek melegségén,
történhet e másként?
Hajnalnak fényén
örömök jelzésén.
Útja a Holdban
hol csillagok mosdnak
a reggeli fényben,
az újjászületésben!


Nagy Anikó és Nagy Gabriella

örömverselés

Mielőtt felsírtam

Apám te voltál,
anyám jajgatva vajudó korcs fajzat, 
ÉN

ki ragacsos vérben hoztam világra magam,
te félig lemostál,
testemen poshadt
foltokat hagytál,
most is súrolom,
nem sikerült megszületnem,
köldökzsinor tekergőzik torkomon,
hiába tépted
szőke tincsem,
mégis ugyanaz vagyok,
hiába minden,
hiába minden!

Hová kellene születnem,
mond,
mi ez a hely,
hol a lélek álmodni nem mer,
hol nem értik egymást emberek,
nem tudják aggok keze miért remeg,
nem hallanak
könyörgő hangokat,
miért nem dúdolnak
lágy dallamokat,
miért értik a sírást sikító veszélynek,
miért látják mesém buta beszédnek,
nem érzem tőlük, hogy szép az élet.

Újból félek,

körmeimmel kőből
páncélt faragok,
fekete lepelből házamra függönyt szabok,
vasból hajtogatott fallal veszem körül otthonom,
fél életem így lett
kőbe lehelt poklom...

hogy ne fájjak többé senkinek...

Bódulat

Tudom, nem szabad gondolnom,
mégis, mást sem teszek,
agyamban kattogva zenél a vágy,
ereim akarva lüktetnek,
homlokomon, verejték szenvedő táncot jár,
már leheletem parázslik,
mellkasom nehezen emelem,
szívem fülembe dobolja kell nekem.

Megadom magam csontom-rágó bódulat,
gyere, döfd át megvéknyúlt karomat,
hegyes tűn át löveld nedűd vérembe,
hagyd, hogy rohanva szivárványt fessen életemre.

Mámor, fátylat terithetsz elém,
nem látok fájdalmat,
minek ide remény,
halkulnak körülöttem a bántó szavak,
szenvedésből született röpke tavasz,
szállok, mert szállhatok,
nincs ki ne engedjen,
őrült mosolyommal halálom kergetem,
minden mondat harsányan kiáltó vicc,
minden érintés vad szerelmet lódít,
szép fénylő napsugár mindenki szeme
rég hazug barátok most ölelnek szeretve,
kéjnek Istenét ma hűen szolgálom,
nincs bánat csak boldogság...
heroinos álom.

Rólad álmodom

szememmel lassan leveszem ruhád
óvatosan, mintha lelked csillámló szemcséit félteném
tekintetemmel járok végig tested minden centijén
álmommal ölelve karomba veszlek
kopott fateknőmbe féltőn fektetlek
hajadra a felhőkből folyt könnyeket öntöm
ujjaimmal feléledő tincseid köszöntöm.
Életfából faragott dézsámban
vizem hajnali napfény melengette
azzal fürdetlek téged reggelente.
Cseppjeit margarétából szőtt kendőmmel merítem
arcodról verejtéked letörlöm szeliden
elfáradt karodat szélben kevert szappanommal mosom
testedről járt utad porát kezemmel lecsókolom
időtől keményedett talpad sóhajjal kenem
megtisztult életed hófehér lepelbe tekerve
utadra engedem
szeretve álmodom.

Hazugságvers

Álmomból kelek hazug hajnalon
napomban lelkem hazugként takarom
hazug sóhaj hagyja el vágyódó testem
vágyban csillan hazug tekintetem
kezeim benned hazudva keresnek
félve imát mondok hazug szívemnek
agyamban hazug gondolatok cikáznak
hazudok neked, fénylő királynak,
hazugság minden, szavak, tett, félelem,
hazugság, hogy nincs bennem gyötrő érzelem.