Beszorultak a hangok

szenvedve futottam
kéklő fény után
vártam, tegyen velem bármit
csak melengessen kebelén
ölelve,  szeretve,
zárjon hangjába
kiáltson akármit,
figyeljen, emeljen,
de hiába könyörögtem,
hangja bennragadt
tömlöc testében
s nem engedte kiszakadni,
nem engedte szólni,
nem engedte lelkem
lágyan simogatni.

Zord utamon jártam,
lehajtott fejjel, kibomló hajjal,
csendben szeretve,
lassan rám köszönt a hajnal,
s hirtelen az este,
nyárból ősz lett,
majd hirtelen tél
rohanó idő
légtelen tér,
alázattal mentem
már nem esdekeltem,
Napnak melegében
már olvadó szívemnek
utat adtam, bennem.

Hangtalan utamon
meglátott a fény,
sóvárogva nézett
úgy szaladt felém,
szólni próbált,
nyitotta ajkát,
de meglátta szememben a
néma magányt,
így csendben átkarolt,
s megmutatta színét,
félve engedte rám
halvány zöld fényét,
felnéztem szemébe
láttam gondolatait,
kezeit fogom
s a reményre tanít.