Óvlak, drága lélek

Halknak érzem szívem dobbanását.
valami takarja, nem hagyja zengeni,
talán a lelkem, mi oly szorosan öleli,
hogy sehol sem hallani őrűlt tusáját?

Miért kapaszkodsz ennyire szorosan,
hisz tudod, te többet érsz a szivnél,
óvlak bántástól, nem kell már féljél,
menj, szabadon szállj a magasban.

Ha az úton bánattól megkeményedsz,
s repted igy fájdalmas, nehéz lesz,
földhöz érve én majd elkaplak,

gyengéden tartalak két kezemben,
némán mosdatlak nem kért szeretetben,
s megtisztulva ismét útra bocsájtlak.