És jő

Már látom a port,

mi jöttét megelőzte,
halvány felhőként 
burkolja testét,
szemcséi szellővel
vígan kergetőznek,
köddé varázsolva
éjsötét leplét.


Mint hajnali pára, 
most úgy ül reája
feketeségének
szorító magánya,
arctalan testét
némán vonszolva,
vonaglik bele
félt árnyas órába.


Már jön, közeleg,
kezében botja,
nagyokat koppant
elárvult lelkeken,
közeledik felém,
nem kímél engem,
hiába is sírok,
elvinné mindenem.


Fáradt emberként
állok már előtte,
oldozást kérve
keresném szemét,
szívet remegtető
sikítás mögötte,
felém kinyújtja 
csontsovány kezét. 


Csendes kérését
fülemben hallom,
csábítása nékem
mámoros ének,
mint tündérek lágy
igéző dallama,
szavai halkan 
bennem zenélnek.


Kezeim ragadják,
nem félek többé
kapaszkodok belé,
mint anyjába gyermek,
emlékek nélkül
hangtalan búcsúzom,
feledve e-gyötrelmes
megsárgult életet...