HÓFEHÉR

A csönd fehér.....

s a szivárvány útján közeleg...

lassan lépdel az elmosódott színeken,
festékes lábaival zongorát mázol
billentyűin halkan trillázik szüntelen...

a csönd halkuló percein,
kattogva ébred szüntelen,
illanón vigyáz a térben,
az időtlenség rejtekében....

nehogy fehér ruháját beszennyezze,
harsány hangok ne szálljanak vele
csak lágyan sikló gyenge sóhajok
s éjben oldott néma dallamok...

s e dallamok szárnyalásán,
a szívek lágyan búgó sóhaján át,
érzi a Lét puha érintését,
finomra hangolt lélegzetét....
s csókjaival szórja be,
születendő Szerelmüket...

a csönd...
mi lágy és fehér,
simogató fényével,
finoman bőrömhöz ér
hajamba túr,
majd lassan aludni tér.

összefonódva ujjaink,
érintésében álmaink
mely simogat a térben
s időtlenül ölelkezik
a dimenziók ívelésében...

s kézen fogva átvezet
a fakó képzelgésen,
remélt boldogságon,
csillagos égen,
míg ránk talál a hajnal
örök alázattal,
eltiport lélekkel,
szendergésből született
önzetlen élettel....

a szívek melegségén,
történhet e másként?
Hajnalnak fényén
örömök jelzésén.
Útja a Holdban
hol csillagok mosdnak
a reggeli fényben,
az újjászületésben!


Nagy Anikó és Nagy Gabriella

örömverselés