Naplemente

Halványodik a fény
lassan sétál az égen
hátán cipeli megcsonkított testem,
szenvedés.
Lábain inakból szőtt ócska sarut visel,
mi minden útján tovább kopik,
elnyűtt darabokban néha megbotlik,
s kőre lépni nem mer,
hisz megtanulta
- mikor éles kőszikla bőrét hasította,
s felhők közé érve
a földre zúdúlt forró vörös vére - nem szabad.
Most inkább puha fellegen mendegél,
talpát simogatja lágy tavaszi szél
megnyugodni nem tud
fel és ledob engem
labdázik velem sötétlő
tengeren,
játék lettem.
Halványodik a fény.
Lassan nyugovóra térne,
fáradtam lehajít a mocskos földre,
hol szennyben, bűzben, láb nélkül fetrengek,
kezemmel húzom magam
csúszom, mint a férgek,
felnézek.
Már elvonult a fény,
hiába keresem utolsó sugarát a sötét éjben
hiába kérem, csak hazáig vinne
csendben megfürdetne
ágyamba fektetne,
s vonulhatna büszkén a születő holnapba
engem a mában itt is hagyhatna,
nem teszi.
Korom sötét az éj,
lelkem takarja az éjszaka hatalmas árnya,
csendben beleveszek a vak némaságba.