Áldalak Istennek

Ne tudd azt, mit szemem mögé

féltőn rejtettem el,

mi bennem szaladgál minden 

áldott reggel,

simogatja pilláim, mert 

ki akar bújni,

csendes szivárványát a 

világnak mutatni,

hogyan vált az eső 

halvány színekké,

e földet és eget, hogy 

festette eggyé.

Ne tudd, mi az, mi szívemben

dübörög lágyan,

s félve táncolok dala 

minden pillanatában,

karjaimmal ölelve gyönge

lelkedet,

sóhajtva, pörögve míg szívem

megremeg,

majd benned kifáradva

csókkal egybeforrva,

félelem nélkül nézek a

holnapokba.

Ne tudj érzéseimről, mi börtön 

rozsdás kulcsa,

bezár, s nem ereszt, ott

nem világít lámpa,

nincs ablak, hol Napnak fénye

táplálja fényedet,

sem ágy, mire lehajthatod 

bánatos fejedet,

nincs kenyér, mivel etetnéd

testedet,

csak érzések, vágyak feszítik

lelkedet.

S ha mégis tudod, mi az a kincs,

mire úgy vigyázok,

mit létnek perceiben gyöngéden

megáldok,

akkor hallgass, ne mond, s ne lásd

hazugságom,

ne érezd buzgó szerelem-

tagadásom, 

csak végtelen reggeleken 

fürödj meg bennem,

s én szeretve áldalak, 

Istennek, Istenem.