Fehér és fekete

Sóhaj hídjára lépve
kettészakadt szűz lelke
reményekért születve
lett fehér és fekete.
Ellenség két angyal
vitába szállt egymással
van-e érzés, önzetlen,
létezik-e végtelen?

Szólt a fehér szelíden:
- Hallgass sóhajt völgyekben,
nézz felhőt a kék égen,
a fénysugár végtelen,
kell-e nagyobb szeretet,
csókolózó természet?

- Hazug - mondja fekete.
- Sóhaj bárgyú reménye,
visszhang a völgy szerelme,
benne terem életre,
s Nap, ha morcos, elbújik,
felhő sötétben vonaglik.

- Nézd az élet madarát,
hogy harsogja dallamát,
fák rá táncot lejtenek,
ragyognak az emberek,
örülnek a tavasznak,
álmuk nyomán szaladnak.

- Önzés minden víg trilla,
figyelmet vágyva hívja,
fáknak mámor ringása
szelet hívja porzásra,
s mindent akaró emberek
tulajdonért reszketnek.

- Hallasz hódoló szavakat,
mi a testen áthalad,
hőt sikító lihegést,
parázsgyújtó érintést,
érzel csendes csókokat,
mi andalító hódolat?

- Álnok minden harsány szó,
látó szemet vakító,
érintése mohó vágy,
csókja dermesztő láz,
lelket égető követelés,
csalfa "elé" görnyedés.

- És a gyermek éneke,
könnyeket csal szemedbe?
Ha apró karok széttárva,
csendben vágynak anyjára,
majd megnyugtató ölében
csöppnyi lélek megpihen?

A hitetlen fekete
térdre rogyott előtte,
érezte az önzetlent,
látott szerető végtelent,
megtisztulva könnyezett
s makulátlan fehér lett...