Koldus

Hajnali szürkület, székem használt papírdoboz,
ruhám koszos, szakadt, cipőm ütött kopott,
testemből áporodott szag árad,
szemem fénye az évektől kialudt, megfáradt.


A reggel jeges, erős hideggel érkezett,
hozta magával a szörnyű végzetet.


A fagyos szél bebújik kabátom minden zugán,
a csontfagyasztó tél áthatol a ruhán.

Fejemet lehajtom, hogy ne érje a szél,
tekintetem a rohanó alakok lábáig ér.
Sietnek előttem, jobbra-balra szaporán,
néha rámtekintenek undorral, otrombán.

Kócos hajam az arcomra tapad,
olcsó kannás borral próbálom fűteni magamat.

Hirtelen felkapom nehéz fejem,
és a szemem megakad egy mély tekinteten.

Emlékezetem a régmúltban bolyong,
hol az életem még szép volt, később összeomlott.

Eszembe jutott róla egy régi tél,
hol hó borított mindent, mint a fehér paplan,
s jönnek a vidám emlékek
több ezer darabban.

Vad hócsaták a szomszéd gyerekekkel,
majd tüzes forró tea töltött meg meleggel,
nagymamám illatos, mézes sütije,
és nagyapám szerető, óvó ölelése.
Egy fiú első bókolása, csókja,
egy szakítás végestelen napja,
a szüleimmel töltött vidám, forró nyarak,
a házunk mögött csobogó, csörgedező patak....

HÉ! EMBEREK! lássatok, figyeljetek,
kiabálok némán felétek, észre mégsem vesztek!
Könyörgök egy mosolyért, mi szívből jön,
egy kézért, mi felhúz, hogy ne üljek a kövön!
Szeretetet kérek, ölelést, simogatást, vigaszt,
lelki támaszt,
igérem ezerszer meghálálom azt!

És látom, megáll egy alak előttem,
kire félve emelem fel tekintetem.

S rémültem nézek rá, megáll a lélegzetem,
mert ott áll a kaszás feketében...

Ekkor e-vékony ember alak
kihozta belőlem vidám kacajomat.
-Tehát te el akarsz vinni emgem?
nevettem fanyarul, kínkeservesen.
-Nézz körül, te ocsmány vigyorgó száj!
Azt hiszed hiányzik majd nekem ez a világ?
Most véget érhet szörnyű megpróbáltatásom,
máshol keresem fényes boldogságom!

Már szédülök, szememet enyhe köd fedi
és tekintetem a homály egyre fentebb emeli,
már látom a sietős emberek arcát,
nincs köztük családtag, szerető, sem barát...

Ajkam már nem remeg a zord hidegtől,
testem elernyed, a világ oldalra dől.
Fekve minden más lett, az emberek figyelnek
körülöttem mindenki szaladgál, látom a riadt tekinteteket.

Erős marok ragadja meg karom,
hirtelen fontos lettem, de már nem akarom.
Lelkem utat tör belőlem szelíden,
nem engednek, mert nem tudják szárnyalni milyen.
Már nem engedem magam, más lesz az otthonom,
csendesen, könnyezve a testemből távozom.

És ahogy lassan, könnyen emelkedek,
tisztára mos engem a szél melege.
Felhőnek ütközök, átsuhanok rajta,
napsugarakat simítok kacagva.

És mikor vidáman a földre tekintek,
rájövök, hogy Ők már túl későn figyeltek.