Utamon

Égen hullámzó
életem
most átjárja
szívem
meghitt csendje
megnyugtatta
homlokodból született
verejték
hűsítő cseppje,
lelkemmel szeretlek,
elhagylak,
s feledlek,
mert az élet,
ki galád,
hazug szavakkal énekel,
körülöttem futkos,
de felemelni
nem mer,
ahogy utamon
szemembe fújja
hajamat a szél,
porát
reám szórja,
ölelést remél,
de nem kap,
így esdekelve
tovább kínoz,
tőled pitypanggal
búcsúzva
hangtalan sírok,
tovább megyek!

Elém állnak
morcos hegyek,
legyőzve őket,
iszok
koszos forrásból,
zörgetve köszön
röpke mámor,
s kéjben úszó
vadalma íz,
elkopott testem
nem mossa víz,
fájdalmam nincs,
nem ér öröm,
ez az én örök
szinházban bohócként élt
vége-nincs köröm.