Köszönettel

Egyedül sötét szobámban, fizikai magányban
rád gondoltam kedvesem, úgy döntöttem elmesélem neked csodálatos két hetem:

IDEGEN voltál, hozzámszóltál, és zord életemre mutattál:
láttam rideg világom, hol a réten elszáradt minden virágom.

BARÁT voltál, önzetlen, fogtad szorosan remegő kezem,
s mikor zuhantam magamba csendesen, te bújtál belém lelkesen.

TÜKÖR voltál, láttalak, és szemed végtelen víztükrében magamat
láttam piszkos szennyemet, fekete szén, csiszolatlan lelkemet.

FÉRFI voltál, minden NŐ vágya, vezettél az érzékek birodalmába,
égetett érintésed, csókod, hallgattam zilált szuszogásod
nálad az élet forrása, így vonultunk ketten a borzongó kéj oltárára,
majd bújtunk egymás ölelő karjába, pihentünk és emlékeztünk
remény és fény közös lélektáncára.

GYŰLÖLT voltál, dühöngőtől üldözött, hibás, amiért porcelán lelkem
apró darabokra törött.
Mégis ott teremtél és fogtad a kezem, és hagytad, hogy üsselek, örjöngjek szüntelen.

És FÉNY lettél, fehérlő csendes álom, fekete-fehérről tarkára színezted zord magányom
Mondtad: -Hívd életre saját fényed, mely magasba emel, és erősít téged.

És vörös loboncomat megmostad, rózsavízzel, balzsamokkal ápoltad
belőle fontál arany fonatot, tűztél bele száz-meg száz kamillavirágot.
Fehér lepled levetted és testem köré tekerted
vettél puhán öledbe, belekaroltál lelkembe,
csodás réten átvittél, kis felhőre ültettél,
s felugrottál helyedre, a legmagasabb felhőre,
S onnan integetsz félém: ISTEN VELED KICSI FÉNY !