Folyosó

Emlékszel
szürke alkonyon, hogy kapaszkodtál hideg kezembe?
Szemed belém látott,
felkeresett bennem minden zeg-zugot,
s halovány fényt leheltél belém,
meghitt folyosódra öledben vittél,
hol árva lelkem könnyezve megtalált,
te hangtalan szívemen ágyat bontottál,
s EGYütt űztük létünk magányát,
halott világ önző fájdalmát!

Ne félj!
szabad társad lettem,
s e zajos, zsúfolt élet-szigeten
nem feledlek,
jöhet bármi
csillogó állomás,
zúgó tapsvihar,
pezsgő arany áldás,
szendergésből riadt felszabadult gátlás,
akkor se félj,
hagylak téged s magam ölelkezni,
hisz tudjuk milyen végtelen szárnyalni
elengedheted reszketeg kezem,
fehér folyosón lelkem melletted lelem,
akkor is, ha más kiséri utunk,
akkor is, ha külön ajtókhoz jutunk,
ha a félt szavakat másnak súgod,
ha vele a kötődést mégis vállalod,
az út minden utat szeliden keresztez,
ne félj, ne félj kedves, mindig itt leszek!