Míg egy szelíd szelíd szimfónia
fülemben könyörög,
torkomban csukló szavakkal
létem együtt hörög,
gondolataimat rozsdás rácsú
börtönbe zárom,
kérdésekkel bennem kiállt
elzárt világom.
Hogy merjek-e gondolni elmúlt
szépre s jóra,
lételemben ezerszer átélt
néma csodákra,
merjek-e emlékezni, arra
mi érintett,
feledjem-e a mézédes, de
keserű emléket,
s útra keljek a járatlan
esőverte úton,
hol elfáradt lelkem magam
után húzom?
Lépjek tovább tündöklő
rózsák között,
űzzem magányom, mi
szívembe költözött?
És érdemeljem ki a fájó
feledést,
hagyjam kezemből tűnni
a daloló verselést?
Mi tehetnék már, bennem
betűk égnek,
s mint zongorám billentyűi
lágyan zenélnek,
s míg fehér, fekete billentyűi
némán pihennek
ágyat bontok foltozott naiv  
reményemnek.