Mocsokban születtem

Múló sötétség arcán
tükröződöm vissza,
arcomon ezernyi
elélt barázda,
álarcban hált esték,
vak csillagok előtt,
hervadó lelkemért 
tőlük kértem erőt.
Tagadom a múltat,
az eldalolt szégyenét,
tagadom mi voltam, 
minden éjjelét,
hol bújva őrült csendbe,
széllel ölelve,
hamisan kacagva 
hazug emberekre,
s a mámor varázsával
együtt lüktetve,
gyönyörrel telt tűket
vérrel szennyezve,
tüzes élvezettel
rohantam, szerettem
fáradtan lihegve
ölekben remegtem.

Elhagyom a tegnapot,
a romlott emléket,
kéjjel festett, poshadt,
álszent reményemet,
és négykézláb mászva
térek új utamra,
egyszer majd felsegít
a mindenség angyala,
hisz átfestett szememben
már tisztaságot talál,
nem szül benne bűnt
kacagva vajúdó halál,
mert fényben tisztulva,
fehérre mostam lelkem,
koldusként könyörgőn
ismét ember lettem.