Halálom és születésem

Egyszer angyal voltam, 
állandóan, boldogan, 
csilingelő hangommal 
a felhőkbe kacagtam.
nevetéstől megbillentem 
a szivárványra estem 
onnan csúsztam le a földre, 
ahol emberek fogtak közre.

Bökdöstek, lökdöstek,
a szemüknek sem hittek.
eltörték a szárnyamat,
követelték csodámat.
Nem tehetem emberek,
abba a föld beleremeg.
Nézzetek szét mindannyian,
van itt más csoda biztosan.

Lássátok a csodás eget,
mosoly fakasztó felhőket,
a fénylő meleg napot,
a csiklandó rét illatot.
Gyermeketek ölelését,
simogató kis kezecskék.
Kedveseddel töltött
homlokcsókos buja esték.

Néztek szét, de nem láttok,
csak akarjátok e világot.
De nekik ez nem elég,
csodát kérnek, még-még-még.
cibálták a hajamat,
letépték a ruháimat.
És ekkor mint nyers erő,
megjött a fény, megmentőm.

Poros bőröm leseperte,
ingét jól rám terítette,
felemelt ő a magasba,
emberségét megmutatta...
S vitt, ölében szorosan,
én hozzábújtam boldogan.
De vége lett az útnak,
nevetve adott a búnak.

Néztem arcát, szomorúan,
s megszólalt egyhangúan:
máshoz tartozol te kedves,
keresd máshol a szerelmet.
szárnyam törött, mindenem fáj,
szívemet sav mossa most már.
Fekete angyal a lelkem,
boldogságot érzem többé
ne keressetek bennem.