Őrület

Lassan behunyom szemem,
s mint végítélet napja
éj sötétje tör rám,
fekete föld időm lopja.

Csontvázak zörögnek,
börtönbe betesznek
huhogó fehér szellemek
lidérces illatukkal körülvesznek.

Sűrű vér patak az ablakon csorog,
fogatlan szájuk dallamot vicsorog
megtalálják az elveszett szíveket
felszakítják a gyógyuló sebeket.

Boszorkányok, éjfekete szörnyek
tűzforró jeget fújnak felém
gyorsuló szívdobogást,
sóhajt, fagyasztanak belém.

Sejtelmes kiáltás, óhajok
vulkánként tör ki belőlem
dobálom testem, vonaglok
ketrec rácsa zörren.

Savas könnyek csordulnak,marják
cseppfolyós szememet
fekete semmivé olvasztják
szépséges lelkemet.

Ketrecem tetején fény útja
egyszercsak megnyílik
hatalmas kövek cellám falait
ezrnyi darabra törik.

S hullik rám, bőrömet szakítja
ezer sebem tátongva tárul,
vér szaga terjed.

Padlóra esek, arcom a kövön
hallod hogy jajgatok,
víg patkányok másznak a bőrömön.

S bár mozdulni nem tudok,
gondolatom egekbe szárnyal,
elveszett lelkem tör ki belőlem
ezer szárba szökkent virággal.

Testem otthagyom ezzel a világgal.

S mint fehérlő csendes álom
jössz, és megmutatod szelíd, új világom.