Szenvedély

Érezted már padon ülve
a lágy szél simogatását,
nézted, ahogy gyengéden
hajolnak tőle a fiatal fák.
s a nevető csillagok
örömmel dalolnak,
s a falevelek szimfóniát zizegve
a fuvallat kezébe simulnak,
a holnaptól fényes napot remélve,
mi ez, ha nem a szél szenvedélye?

Láttad már a madarak reptét,
ahogy széttárják
hatalmas szárnyukat,
s a fényes égen szeretve úsznak,
s megszelídítik a fehér felleget,
s visítanak a napra halk szeretetet,
szemük nem rebben,
csak figyel a semmibe
mi ez ha nem a madarak szenvedélye?

Hallottad már a távozó éjt,
hogy húzza ádáz sötétségét,
s felkelt mindent, mi életet jelenti,
madarak hangjára bús táncát ellejti,
kézen fogja a huncut csillagot,
mi szomorúan egy utolsó ragyog,
s a Hold is büszkén távozik,
a fákra szórja fájdalmas könnyeit,
s a csend átváltozik harsány életre,
mi ez ha nem a hajnal szenvedélye?

Kóstoltad már a lélek csókját,
érintés nélkül simul hozzád,
perzseli a vágyódó szád,
és szaladgál benned a csend,
mely kivégzi eszed és szíved,
s vízzel teli kútnak sejted magad,
mi a koldus szomjazónak enyhülést ad.
És találkozol az Ő lelkével,
táncra kér és pörögve ölel,
s szárnyal, fel, fel a magasba,
lesztek élet és halál atyja,
csillogó arany fénysugárban,
eltiport síró magányban
feledkeztek a semmibe...
mi ez ha nem a lélek szenvedélye?