Sár borít még

Mindent elhagyok, 
mit a sors rámpakolt,
sárba lököm szívem elszáradt szirmait,
élet csókjából nem kérek újból,
füleim kizárják harsány hangjait,
szörnyű fogai az emberi létnek,
oly sokszor martak,
oly sokszor bántottak,
ajkam kicsorduló vércseppjeiből
kapzsi vámpírként oly sokan ittak,
hogy én magam szomjazom,
kérlek adjál innom!
Tested harmatos nedvéből
fakaszd vizemet,
érintsd ajkaimhoz,
hűtsd vele égető, lüktető sebemet,
csorgasd nyelvemre,
mert nem hallik szó elszáradt torkomról,
s míg öledben szorosan megtartasz,
csak nyitott szemmel csókolj!
Sajátomként 
akarom elmélyült szemeid,
tudjam, mi az a tűz, mi belőled felhevít,
mi az mitől szívem dübörögve táncol,
száz alakban bújsz belém,
amerre nézek száz alakban játszol,
száz pár kéz simít,
s hátrahajtom fejem,
nem rezzen ajkam, 
mozdulatlan testem,
s te belém bújsz,
hisz elférünk egyetlen testben,
belülről oly szép szívet melengetni,
fájó szavak helyett
némán zenélni,
s meghasadni a gyönyör
szerelmes kapujában,
repülni holnapba, 
meghalni a mában,
siklani, megdermedt lábakkal
a kékben úszó fényre,
érintések, sóhajok tüzében
fehér porrá égve.
De most cak a hullámok szaladnak,
hosszabbítják álmom,
szelíden szeretlek, mert egyszer
Isten előtt kell tiszta szemmel állnom.