Nem aludtam, mikor a hajnal köszöntött,
lábam még utam porát rúgta
örök sétám fáradt perceiben
a remény a fülembe halkan súgta:
állj meg vándor, minden mozog körülötted
megérleztél, annyi vesztett idő van mögötted,
nyugodj, mint zsákmányra leső éhes állat,
szeress, mint anya, ki öleli a gyermeki vállat,
suttogj, mint szélben hullámzó ezer falevél,
alázkodj, mint öreg ki élete végén még pár percet kér,
emlékezz, mint utolsó napon az első sóhajra,
az első csókokat érezd újra és újra,
lásd az elfeledett mély égő szemeket,
érintsd, gyengéden mint a felhők az eget,
legyen leheletedtől párás a kikelet,
táncoltasd elnyomott, de tiszta lelkedet.

Lehajtott fejem lassan emelem, de már nincs ott,
mégis hozzá szólok egy csendes hangot:
Szakadhat rám ég, ágat törhetnek,
vihar utamra sziklát görgethet,
lehet testem sovány, beteg vagy halott,
tudom nem vagy itt, de én hozzád szólok,
bármi jöhet remény, bármi, hisz én érzem,
soha nem szűnik néma reszketésem!