Cím nélkül

Szenvedek, forgatom őrült tekintetem,
nézem jeges világom megállás nélkül, szüntelen,
végtelen szellem előtted megállok,
csodállak, de félem hatalmas világod.
Néha lágyan jössz, lelkem simítod,
később dühös szél vagy, az asztalt borítod,
és mutatod az erőd, gyötörsz szüntelen,
hatalmas kezeddel dobálod testem,
kirángatsz odúmból, kiabálsz az égre,
MUTASD MEG ÁLMOD, MUTASD MEG VÉGRE!
Nem akarom! Két kezemmel takarom arcom,
s TE tudod ellened elvesztem a harcom,
hangod gyilkos rím, sikítva jössz felém,
fényes gombostűt tőrként szúrsz belém.
Szeplővel fested a sötét égboltot,
fakó gondolatom kékre világítod.
Kímélj meg! Nem látod? Meghalok érted!
Előtted tisztelgőn csuklik meg  térdem,
és imára hajtom zavarodott fejem,
lábad elé borulok, mintha lennél ISTEN !
Megannyi forró sós csepp mossa arcom,
nem akarom, hogy lásd, előled titkolom,
hasít a fájdalom, bőröm darabokra szakad,
úgy hullik rólam, mint kiszáradt vakolat,
csontjaim hóemberként olvadnak el,
a szívem már nagyot dobbanni nem mer,
agyam szárnyal feléd éltető szenvedéllyel,
orkánként süvít ki most már belőlem,
nagy cseppekben hullik, mint a téli hó,
katarzissal születik az összes elsuttogott szó.
Lehajtott fejjel térdelek eléd,
drága versem, érzéseket öntöttem beléd.
Lehajolsz, hamisan megtörlöd arcom,
varázspálcád nyomán könnyebb lett az alkony.