Boldogságom

Éj leple alatt csöndben megállok
szívem mélyéről némán kiáltok
Akarjátok, hogy megmutassam nektek a lelkem,
megannyi boldogságom hová rejtem?
Kislányos tekintettel a zsebembe nyúlok,
egy féltett kristálygömböt onnan előhúzok,
cinkos mosollyal a holdra felnézek,
eljött az ideje a vidám életnek.
Titkos szelencémet magasra lököm,
két tenyérrel elkapva darabokra töröm,
és kristályom ezernyi apró darabja
azóta az eget csillagként ragyogja.
S ha bánat szorítja a lelkem,
sötét éjszakán az eget figyelem,
boldogságom perceit könnyezve újraélem,
a fájdalom sóhajjal tör ki belőlem,
és könnyen repit a láthatatlan szellő,
így lettem álmomban szelíd nyári eső.