Már mást hoz a hajnal, mint eddig tette,
nem kapaszkodik fájdalmas álmokba,
egy széllel száguldó szerelmes emlék
belehalt az elsuttogott múló vágyakba.
Felüvöltve érte el végső sóhaját,
perzselve ölelő száraz ágak között,
elkorhadt fák meggyötört gyökerei,
fuldokolva nézik a fojtó fehér ködöt.
Már nem kell a síró elnyögött képzelet,
hisz itt szalad velem könnyeit szórva,
a gyilkos tettekből szenvedve ébredő,
örjöngve kiáltó sárban úszó korba.
Van-e oly Isten ki megbocsátja bűnöm,
ha szememmel megölöm, ki bennem él,
hisz halk reszketése csendes hullámmal
szívemnek azt súgja, mennyire fél.
Megsimítja kezeivel haldokló lelkem,
öregedő ereimben apró csókját küldi,
könnyben úszó elszolgált múló életem
felpezsdült véremben némán lefürdi.
Könyörögve kérlel, ordítva fenyeget,
kapaszkodik hűen vénülő karomba
arcába életet kezem nem simíthat,
így elsétálok vele a csendes halálba.
S szememben, ha kiégnek a bénító fények,
lecsitul minden, mi gyötrelmet okozott,
a világ ismét szivárványban úszik,
csodákkal teli lesz, bár néhol foltozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése