Ne szólj....

Ne szólj kérlek, ne halljam hangod,
szavaid fakó bőrömbe sebeket vájnak
csendben meghasadó fájó sikításaid
gyilkosan hömpölygő lávává válnak

ahogy végig égetik ereim útján
gyöngyben fogant lelkem vércseppjeit
nem tehetsz semmit a kínok ellen
hagyd lehullni szívem bársony érintéseit.

Már némán szeretlek, örök világban
érzéseim szállnak a kinyíló virágban
de hiába vársz, nem láthatsz meg soha,
lassan nyugszik bennem szivárvány óra
s megfeneklik az élet elkorhadt hajója
gyötrelembe fullad a hajnalfény csókja
hol öldöklő karjaim sohasem ölelnek
de mégis vágyom rád, te Istengyermek!

Atyám miért-e pofon, mit oly erővel adtál
hogy arcomon, testemen ezer foltot hagytál,
miért ostoroz engem szemed szikrája,
hisz botlásaim közt már gyengén nyilt életem
halványkék virága?

Ne szólj kérlek, ne halljam hangod,
érzésem irántad a halálba húzott,
itt már a szavaknak nincs jelentésük,
elmondhatatlan vallomás, örjöngő kín,
hogy ezen a világon együtt nem lehettünk.