Ölellek

Mint két sötéttől rettegő koldus,
az elrobogó élettől szaladtunk,
összeütközve találtuk egymást,
s végleg kar-karban maradtunk.

Homlokom sápadt nyirkos bőre
félve érinti megdermedt arcod,
kezeimben nyugvó reszketésed,
vörösen izzó ajkamról hallod.

Ringatlak, kedves, tovább az éjben,
ölellek, míg dúdolod csendes dalod,
hagyom némán beléd átszállni
lelked megnyugtató mély illatot.

Hagylak, hogy szállj el, tovább,
lehelet, fátyol takarta csillagán,
szemedben megtört fénysugár,
szemembe sikló vad villámán.

Hagylak, hogy lágyan zokogd
a halálba szökő fájó feledést,
szerelmes szívemet némán szülő,
gyöngyöző gyermeki nevetést.

Elviszem magammal megkövült arcod,
varázsolok rá halvány szivárványt,
rászórom hófehér porcelán testedre
lelkem nyiladozó szerény virágát.

Megóvóm bőrödön, ne hervadjanak
itatom tiszta gyöngy könnyeimmel,
éles sziklákkal rakott út porát
letörlöm alázatos lágy szerelemmel.

S ha akarod, megmutatom Istent,
ahogy csipkét sző arany hajunkból,
s teremti a végtelen mennyei életet
csendben ölelő jámbor karunkból.