Fetrengő elmúlás vonszolja magával
a hálába torzult csendesülő napot
pillangók szárnyának halk csapásával
minden gyöngyöt a mában hagyok.
Bíbor bársony kúszik szememre
eltakarja az összes árva ragyogást
savval marja ki öreg kezemből
az érted gyúlt néma vágyakozást.
Mit sírsz még mellkasomban te,
te gyötrődő dobogás fájó dallama
mi az mit süket átkozott füled
leheletbe burkolva folyton hallana?
Mozdulatlan torkom gyengén mozdul
s magára hagyva hörög egy nagyot
végtelenbe sikló magányos utamon
örökre veled, de egyedül vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése